Főkép

Még hogy ma már nem lehet hagyományos nagyregényt írni! Úgy tűnik, Almudena Grandest, az 1960-ban született spanyol írónőt nem érdekelték a posztmodern regényelméleti kérdései, a nyelv megfoghatatlanságáról és használatra való alkalmatlanságáról folytatott irodalomelméleti eszmefuttatások, de még az az olvasásszociológusok által megfogalmazott jajkiáltás sem, hogy az emberek állítólag egyre kevesebbet olvasnak. 2007-ben egy majdnem ezeroldalas, monumentális regénnyel állt elő, a Megdermedt szívvel, amely Spanyolország lakóinak huszadik századi történelmét, s egy nagy és bonyolultan alakuló szerelem történetét meséli el. Úgy tűnik, az írónőnek igaza volt, amikor mert és tudott igazi nagyregényt, sőt, hatalmas léptékű családtörténetet írni, a műfajokat tizenkilencedik századi értelmükben alkalmazva. A könyv ugyanis hatalmas siker lett, csak hazájában több mint félmillió példányban fogyott el, sokáig őrizte rangos helyét a bestseller-listákon, és számos nyelvre lefordították. Magyarul a Scolar Kiadó jóvoltából olvasható, Cserháti Éva fordításában.

 

Senki ne riadjon vissza attól, hogy egy 928 oldalas művet tart a kezében (illetve támaszt meg valamiben – én legalábbis csak asztalnál ülve tudtam olvasni ezt a kódexméretű szövegfolyamot). Ha ugyanis elkezdjük a könyvet, a szöveg szépsége, ritmikus lüktetése, költőisége, szólabirintusa hamarosan magába szippant és elnyel, s csak igen nehezen enged megválni sosem létezett, de nagyon szuggesztíven megteremtett belső világától. Nekem például ennél a két mondatnál kezdődött a foglyul ejtésem: „Anita nagymama erkélyei tele voltak muskátlival, hortenziával, begóniával, fehér és sárga, rózsaszín és piros, mályvaszín és narancssárga virágokkal, melyek dúsan bugyogtak ki a virágcserepek agyagszáján, kúsztak fel a falakon, ömlöttek le a korláton, fénnyel és kényeztetéssel jóllalkottan. Azért, mert Párizsban minden évben elfagytak, magyarázta unokájának, amikor locsolni indult, ami nehéz és körülményes feladat volt, mert a növények ott is helyet akartak, ahol már nem volt, és egymásba kapaszkodva nőttek a levegőbe, száruk, hajtásaik összeakaszkodtak, de a nagymamát nem zavarták össze soha, mert ő pontosan tudta, hol és mikor, hogyan és mennyit kell locsolnia az egyes cserepeken.” Annyi ritmus, annyi finom, pontos levegővétel, annyi a káoszból rendet teremtő írásjel formálja és tereli mederbe ezt a szófolyamot, olyan rafináltan elringató, elvarázsoló és elbűvölő, mégis tárgyilagos és higgadtan szerkesztett már ez a rövid részlet is (mert mindjárt ott vannak benne a kinyomozandó elemek, az összeillesztendő mozaikkockák: ki is a nagymama, miért élt Párizsban, miért jött el onnan, honnan ért ennyire a virágokhoz, ki is az emlegetett unokája?), hogy talán néhányan megsejtik belőle, miért lehet érdekes és izgalmas olvasmány ez a kötet, amelyből elsőre általában mindenki csak annyit vesz észre: Úristen, milyen hosszú ez a regény!

 

A könyv valóban hatalmas, de a teher is, amit hordoz. A családtörténet ugyanis leginkább a spanyol polgárháború időszakáról beszél, s a legcsendesebb magától értetődéssel mutatja be egy ország, egy társadalom, s számos család és kapcsolat kettészakadását, így nem véletlenül nevezték hazájában „spanyol Zsivago doktornak”. Ami persze nem tökéletes hasonlítás, hiszen – bár szerelemről és mély lélektani hűséggel ábrázolt, hús-vér emberekről szól –, a Megdermedt szív realista cselekménye mellett a Zsivago doktor néhol szinte romantikus könyvnek tűnhet.

 

Almudena Grandes már elismert íróként fordult a történelem (és a lenyűgöző kötetméret) felé: első regénye, a (meglehetősen méltatlan borítóval) nálunk is megjelent, erotikus Lulú korszakai teljességgel modern történet volt, s csak mintegy háromszáz oldal. Ám már erre is jellemző volt az érzelmi relációk kendőzetlen bemutatása és a szereplők önkeresésének egyszerre realista és jelképes ábrázolása. Ahogyan Lulú egyre méltatlanabb és különösebb szexuális kapcsolatok árán igyekszik felnőtt nővé válni és önmagára találni (miközben inkább elveszíti a személyiségét), úgy a Megdermedt szív (egyik) főszereplője, Álvaró is azért ereszkedik mélyre saját és szülei múltjába, hogy megértse, honnan is jött és hová tart. Kalauza a múltban, s egyúttal szerelme, Raquel, aki egyszerre kapcsolja sorsát Álvaro halott apjához és a nagyon is élő fiúhoz, egy másik család történetét hordozza magában, a sajátjáét, amelynek tagjai szinte minden helyzetben másképp döntöttek, mint Álvaro családtagjai. Kinek van igaza? Milyen is a múlt valójában? Erről (is) szól Almudena Grandes könyve: vakmerő, mélytengeri búvárhoz illő merülés az emlékek és a történelem tengerében, ahol azonban csodálatos dolgokat láthat a lemerészkedő.