Főkép

Régebben azt hittem, nem szeretem a verseket, aztán pedig azt, hogy a versek nem szeretnek engem. Most inkább úgy gondolom, a tanáraim nem szerették őket, mert ha igen, furán mutatták ki a sok-sok számonkérés alatt, amikor egyszerűen nem tudtam kellően kibontakozni. Rég volt a kezemben általános iskolai tankönyv, de érdekelne, vajon változott-e a ritmusok, dallamok megítélése az elmúlt években, vagy még most is megerőszakolják a nebulók fejét, hogy aztán a szívükkel ne érezzenek?

 

Nehéz kenyér az irodalomtanároké, és komolyan nem tudom, én hogyan csinálnám, mindenestre volt egyszer egy Ildi nénim, aki találomra lediktált szavakból verset íratott velünk nyolcadikban. Kevés dolgot élveztem annyira, mint azt, mert bár érzékem a költészethez nem sok akadt, kitalálni, hogy mi köze az amalgámtömésnek a kötélhez, igen izgalmas feladat volt. Legalább annyira, mint ez a rovat.

 

Bartók Lajos (1851 – 1902) költő, drámaíró, szerkesztő. Jogi egyetemi évei alatt Jókai Mór alkalmazta az Üstökösnél, majd később rábízta a vezetését is. Politikai költőként a Tisza pártot támogatta, mégis komolyabb költeményei inkább szerelmi, hazafias vagy tájleíró formában jelentek meg, ez utóbbiak legkedveltebb témája a Felföld. Szerkesztőként dolgozott a Bolond Istók és a Magyarság című lapoknál, és több darabját is bemutatták a Nemzeti Színházban.

 

Mindent a csúcson kell abbahagyni. Egy bizonyos kor (vagy csak néhány pohár után) kinek nem jutott már eszébe, hogyan is kéne búcsúznunk az élettől. Sokan megtervezik temetésük minden egyes pillanatát, méltósággal, dicsfénnyel szeretnénk távozni, szenvedés nélkül, békésen. Az egónknak tán jól esik a tudat, hogy marad utánunk valaki, aki gyászol.

 

Tavasszal szeretnék meghalni, amikor minden harsogva életre kell, csak én távozom csendben, behúzva az ajtót magam után, és bár érzed a hiányomat, ez így is van rendjén, az élet megy tovább, mert ez a természete. Hangosan és élénken.


Bartók Lajos: Tavasszal szeretnék meghalni

Nem az ősz hervadó, szomorú alkonyán,
Midőn csüggedt a lomb, s néma a csalogány,
S a napban láng nem ég, se földben szerelem:
De míg hő keblire virágot tűz a föld,
Mező zöldellni kezd, dalt a pacsirta költ:
Tavasszal szeretnék meghalni, kedvesem!

Mert meg kell halni, s oh! könnyen hal, ki szeret,
És mily üdv, ha tavasz csókolja le szemed!
Csak ha a hűvös ősz tör le közömbösen,
S homályos ködbe int egy hidegujju kéz,
Fagyos sír vár alant: csak e halál nehéz!
Tavasszal szeretnék meghalni, kedvesem!

Oh, van-e elmúlás, mely halhatatlanabb,
Mint a sír szélin ily utolsó pillanat?
Búcsú az élettől, mely még vonz édesen,
De a természettel egyesülés viszont,
Midőn új bájt, gyönyört virágzó keble ont...
Tavasszal szeretnék meghalni, kedvesem!

Tavasszal szálljak a mosolygó sírba én,
Pihenve boldogan, mint szeretőm ölén,
S virágok verjenek gyökeret szívemen;
De lelkem szálljon a napfényes égbe fel,
Míg a pacsirta ott szerelmet énekel...
Tavasszal szeretnék meghalni, kedvesem!

De virágot ne törj, hogy tört keblemre tedd,
Csak te borulj reám, dobogjon itt szíved,
Melyet elállt szívem már nem viszonz sohsem!
S egy könny hulljon reám, mint első vallomás...
Most már titkod ne féltsd, - ott nincsen árulás.
Tavasszal szeretnék meghalni, kedvesem!