Főkép

 „Egyrészt tehetetlennek érezte magát az ő erejéhez mérten túl nagyra nőtt világban, másrészt ez a világ tűhegynyire zsugorodott, és nem jutott benne hely semmi másnak, csak neki, Emilynek és az egyezségüknek.”

 

2011-ben egy másik Picoult-könyv kapcsán a következőket írtam: „…Művei nagyfokú szociális érzékenységről tanúskodnak, mely témákra mások figyelmét is rá akarja irányítani.” Ezt most, a Sorsfordítók című regénye után sem lehet tőle elvitatni, bár azt is ki tudom jelenteni, hogy ez volt a második és egyben utolsó olvasmányom tőle. Nálam sosem jelent jót, mikor azt érzem, egy könyv elszakít egy másiktól (ezért sem rajongtam soha a kötelezőkért) – mégis, ha engem nem is tudott teljes egészében megnyerni magának a regény, hiszem, hogy sokak számára nagyon élvezetes élmény lehet.

 

Chris Hart és Emily Gold szerencsés csillagzat alatt született, nekik már nem kell a nagy Ő felkutatásával bajlódniuk, hiszen már csecsemőkoruktól egymásnak teremtették őket. Ezt mindenki – a szüleiket is beleértve – így gondolja, mi több, régóta eltervezték. Olyan ez, akár egy modern Rómeó és Júlia történet.

 

„Fúzió… Mint a magfizikában. Azt jelenti, hogy két ember személyisége oly mértékben összefonódik, hogy új személyiség jön létre, és kettejük külön-külön személyisége megszűnik létezni.”

 

Azonban ilyen idilli kép ritkán keretezheti a valóságot, aminek megfelelően hamar kiderül, hogy Emily sötét titkot rejteget – egy szörnyű, megnyomorító titkot, ami később olyan lelki deformációt okoz nála, ami lényegében – pláne mindenféle külső beavatkozás nélkül – örökre megbélyegzi sorsát. A történet fejezetenként akkor és most között navigál, folyamatosan megismerhetjük a szülőket, egymáshoz való viszonyukat, miközben a kamaszok zűrős világa sem maradhat ki. Azonban a cselekmény központi részét egy per, valamint ennek hatására a börtönélet leírása adja, mégpedig egy hétköznapi ember szemével.

 

„Ebben a korban termékeny talajra hullanak az ember agyában mások gondolatai, és az, hogy valaki elfogadja, létfontosságú, mint az oxigén. A felnőttek viszont, akiket mindettől fényévek választanak el, szemüket forgatva, gunyoros mosollyal olyanokat mondanak, hogy ’Majd elmúlik ez is,’ …elfeledve, hogy akkor és ott milyen fájdalmas volt.”

 

A könyvek valahol menedéket is adnak. Nem mindig a felhőtlen szórakozás kedvéért vesszük őket a kezünkbe: gyakorta inkább valamilyen megoldatlan problémánk adódik az életben, amit nem tudunk elmondani senkinek, viszont magunkban sem akarunk tovább őrlődni, és inkább válaszokat keresünk. Az írónő regényeiben pont ez tetszik – és kettőből talán már valamennyire meg tudom ítélni –, ugyanis valóban olyan témákat feszeget, melyek a lélek bugyraiba szállnak le, s szinte bárkit érinthetnek. Jó ezekre minél több helyen és fórumon felhívni a figyelmet – és bár úgy gondolom, a valósághű ábrázolás nem mindig valósult meg, bízom abban, hogy vigaszt találhatnak benne azok a nők és lányok, akik hasonlóan súlyos (lelki) terheket cipelnek a mindennapjaikban, mint a főhősnő, Emily.

 

„…rádöbbent, hogy még mindig a kezében van a kettétört gemkapocs. Kíváncsiságból végighúzta a bőrén, de épp csak a felszínt karcolta. Másodjára már jobban látszott a piros csík… Emily egyre jobban belevájt a bőrébe, míg végül kiserkent a vére. Úgy belevéste a karjába Chris monogramját, hogy heg maradt a helyén.”

 

Az az igazság, hogy a fülszöveg alapján egy „koszosabb” történetet vártam, de a felszínt, a fénylő mázat megkapargatva legfeljebb valami maszatféleséget találunk – furcsa módon eszembe jutatta, hogy tizenévesen miért kedveltem jobban a Brontë nővéreket Jane Austennal szemben: ott nem csupán az élet habos-babos oldala tűnt fel, hanem csupa hús-vér ember, a maguk nyomorúságával, derűjével, és ezt olvasás közben én is át tudtam érezni.

 

A regény kibontakozása során ismét feltűnt, hogy Picoult előszeretettel vegyíti a műfajokat: egy porció jogi affér, némi krimi, csipetnyi romantika, csöpp erotika, pici családtörténet, egy kis pszichológia. S bár nekem néha soknak tűnt a körítés, egyértelmű, hogy alapos kutatómunka áll mögötte (olvastam, hogy az írónő állítólag írás közben egy napra börtönbe is vonult). A magyar cím mindenesetre jobban tetszett, mint az angol eredeti (The Pact), hiszen talányos és figyelemfelkeltő. Mindent összevetve kicsit felemás lett az élmény: a külcsín ugyan maradéktalanul megnyert, ellenben a belbecsről ugyanezt nem igazán tudom elmondani.