Főkép

Az életünk folyamatos értelmezés. Próbáljuk megérteni, mi miért történt velünk, mások hogyan alakítottak minket, és egyáltalán, amit mi tettünk a múltban, az vajon helyes volt-e? Mi értettünk félre valamit, vagy megfelelően értelmeztük a jeleket, az emberek cselekedeteit? Mennyire határoznak meg minket körülményeink, őseink, vagy éppen az, hogy a hozzánk közel állók honnan jöttek és éppen merre tartottak? Márai Sándor egyik sokat idézett regénye, A gyertyák csonkig égnek egy éjszaka története, amikor két, életútja végén álló férfi találkozik egymással. A két hajdani barát éjszakája egyszersmind két élet története, ezzel párhuzamosan egy korszak bemutatása, egy embertípusé, amely éppen eltűnni készül, de alapeszményeit megpróbálja átörökíteni a széthulló világban.

 

A könyv két markáns része élesen elválik egymástól: az első a korrajz, mely lefesti a főszereplő ifjúkorának világát, a Monarchia idejét, Bécset, valamint a családja ősi uradalmát, és emellett egy különös barátság kialakulását is. Éppen ezért sokkal lassabban folydogál, mint a második rész, nem érezzük még azt a feszültséget, ami a szétfeszíti a regény folytatását, ami nyugtalanítóvá és valahol megrázóvá teszi az éjszakai beszélgetést.

 

A második rész ugyanis nem más, mint a hajdani barátok találkozása és beszélgetése, amíg a gyertyák csonkig nem égnek. Valójában persze inkább egy monológról van szó, a főhős (és a szerző) párbeszédéről önmagával: negyvenévnyi gondolat megosztása a másikkal, mintha nem is várna sem megerősítést, sem cáfolatot. Mintha a másik nem ugyanúgy élte volna meg azokat az éveket, nem lett volna alkalma végiggondolni, mi is történt. De gondoljunk csak bele, nem ilyenek vagyunk mi is? Hányszor gondoltuk végig az életünk egyes eseményeit, miközben tisztában voltunk azzal, hogy soha nem fogjuk megtudni, mi is történt valójában, mi állt az életünkre ható emberek cselekedetei mögött, miért tették vagy mondták azt, ami meghatározott bennünket még évekkel később is? Márai hőse ezért nem is nagyon kérdez, inkább csak mond, pontosabban kinyilatkoztat – mert hiába a kérdések, a végső döntést már úgyis meghozta a főhős, csak a pecsét hiányzik, hogy aztán emberi élete végén sírba szállhasson azzal a tudattal, hogy megértette, mi is történt vele negyven éve, egy hideg reggelen, amikor barátja puskát fogott rá.

 

Mert valami fontos dolog történt, valami eltörött, valami örökre megváltozott. Egy barátság ért ott véget, bár ahogy a gondolatok eljutnak egy pontra, rájövünk, hogy nem is véget ért, inkább csak próba elé került – hogy ez a próba hogyan sikerült, maradjon a szerző és a regény titka, amit az olvasónak kell megfejtenie. Mindenesetre olyasmi történt, ami két férfi között a legfontosabb, legszentebb viszonyt bolygatta meg. A barátság kerül pellengérre, ami a testvérségnél is szorosabb kötelék – hisz itt nem a születés szeszélye folytán kerül közel egymáshoz két ember, hanem értelmük, lelkük hasonlatossága miatt. Emiatt alakul ki az a hihetetlenül erőteljes atmoszféra, ami képes még a kissé pátoszos felhangon is áttörni, képes nyomasztóvá és megrázóvá tenni az amúgy banális szerelmi háromszög esetét is.

 

A könyv ugyanis nem a szerelemről, a féltékenységről, a – a klasszikus értelmemben vett – megcsalásról szól. A tét itt sokkal nagyobb: a valódi emberi szeretet, a teljes közelség és annak megtörése, majd ennek megértése és elfogadása áll a regény középpontjában, ami lehetne szerelem is, de ott valami mindig belezavar a dolgokba. Itt csak két ember van, akik viszont bármennyire is hasonlóak, megmaradnak önálló embereknek. És ebben rejlik az egész mű kulcsa, Márai minden gondolatának az origója – minden más csak okozat, ami abból az örök igazságból indul ki, miszerint különbözünk és a hozzánk közel állók formálnak olyanná, amilyenek vagyunk. A végére aztán csak ez marad meg, túl minden gondolaton és éven, ahogyan csupán egy csonk őrzi a leégett gyertya emlékét…