Főkép

Sok minden kavargott bennem, mielőtt kézbe vettem volna Király Levente új könyvét. Az első kérdésem ez volt: miért vers? Legutóbb két prózakötettel jelentkezett, az Énekek éneke (a személyes kedvencem) 2011-ben és az Égre írt könyv 2013-ban jelent meg. Aztán beleolvasva rájöttem, ehhez a mondanivalóhoz nem illene más forma. Aztán meg azon töprengtem, hogy miért nem a felesége, Király Henriette készítette a borítóképet, mint a korábbi regényeknél – de aztán sietve megnyugtattak, hogy most is az Ő festménye található a fedőlapon. Amelyről egyébként csak annyit, hogy akárhányszor kézbe veszem, mindig elfog az a misztikus érzés, hogy egy több száz éves könyvet tartok a kezemben, ami tele van súlyos titkokkal, olyanokkal, amelyet csak a beavatottak láthatnak… és most már én is az vagyok.

 

Egy nagyon fontos tanáccsal kell kezdenem: bár a Pergamen méretre olyan kicsi, hogy az olvasó elcsábul, és hajlamos a tömegközlekedésen olvasni, ezt mégsem ajánlanám. Egész egyszerűen azért, mert ez nem az a kötet. Ide maximális figyelem és odaadás kell. Lehetőleg egy csendes sarok, kényelmes fotel és némi bor. Lassan, apró lépésekben haladva, hogy minden árnyalat érvényesülhessen.

 

Nincs száz oldal az egész könyv, de mégis öt egység rejtőzik benne, amelyek aztán egy egésszé szelídülnek. A kezdés sem akármilyen, rögtön az Utolsó kísértéssel találkozhatunk – nekem kicsit baljósnak tűnt ez a felvezetés. Már utaltam rá, hogy ezekhez a versekhez egy kis hedonista hajlam kell, szerintem az első három ciklus testes vörösbort, komplex illat- és ízjegyeket kíván. Ahogy az italra jellemző a sokféleség, úgy a szövegre is a hangulatok özöne. A bibliai motívumok (Júdás, olajfa), a modern berendezések, a háború, a halál, a bűntudat, a felnőtté válás és a szerelem mégis koherens egészet alkot. Néhol évezredekkel ezelőtt járunk, máskor pedig a közelmúltban, mégis mindent átitat az archaikus nyelvezet és a nem evilági szféra. Ez a kettősség izgalmas játékot teremt: kicsit emberi, kicsit szakrális.

 

A negyedik és az ötödik szakasz, a „Léthe zöld-arany színe” és a „Te meg én” már sokkal könnyedebb hangvételű. (Csak halkan jegyezném meg: itt kell roséra vagy egy chardonnay-re váltani.) Közelség – azt hiszem, ez lehetne ennek a pár versnek a mottója. Aprólékosan kidolgozott, sűrű ecsetvonásokkal tarkított képet fest a természetről Levente, amely néhol haragos és vad, máshol viszont aranyszínű és illatos. Mégis összességében meghitt hangulatú, mint ahogy a befejező ciklus is. A sok-sok szenvedés és útkeresés után a megérdemelt jutalom: a tökéletes harmónia állapotába érkezünk. Túlélve minden szörnyűséget, megvívva minden harcot, már csak a jó érzések és emlékek összegyűjtése és elraktározása marad – ez akár életmottónak is felfogható.

 

Ajánlom mindenkinek ezt a kötetet, aki szeretne egy kicsit megállni, lelassulni és befelé fordulni. Izgalmas utazásra hívnak a sorok, ha hagyunk elegendő időt az érlelődésre. A Pergamen tényleg olyan, mint egy jó bor: ki kell élvezni az elsőtől az utolsó kortyig.