Főkép

Jezsó Ákost eddig főként a történelmi-népi jellegű meséiről (Tűzből pattant történetek, Mátyás király égig érő fája), illetve kisebb részben tényfeltáró munkájáról (A Vörös Malom lovagjai – társszerző) ismerhettük meg. Ezúttal viszont egy háborús történelmi regénnyel állt elő, amelyben misztikummal fűszerezi a történelmi tényeket.

 

A világ koronája egyszerre két történelmi korban játszódik: egyrészt a mohácsi csata, másrészt a második világháború idején – ennek megfelelően főszereplője is kettő van: Rozsnyói Emánuel, a pálos lovag és perjel (kolostorvezető), illetve Herbert Browsky náci főmágus, ereklyevadász és démonológus. A két korszak talán nem is különbözik annyira egymástól (török megszállás – német/orosz megszállás), mint a két főszereplő, akiknek gyökeresen különböző életútja egyazon irányba mutat: Szent István koronája felé.

 

A két, végül egybefonódó történetben a korona tipikus MacGuffinként vezeti előre a szereplőket, elhozza a kötelező jellemváltozást, ami a náci főtisztnél őrlődést és váltást, míg a lovag esetében inkább a jellem teljes megszilárdulását jelenti. Mindezt fordulatos, történelmi tényekre alapozó eseménysorok foglalják keretbe, és a vallásos-ezoterikus misztikum teszi inkább fantasztikummá, mintsem szó szerinti értelemben vett történelmi regénnyé. Megjegyzem, hogy bár a sztoriban van még muníció bőven, sőt, feltehetőleg a szerzőnek is lett volna több mondanivalója, inkább jó arányérzékkel lezárta a történetet, így a könyv szállítható-olvasható méretű maradt, és az olvasónak sincs hiányérzete.

 

A különféle vallások említésével és keverésével talán érdemes lett volna kicsit óvatosabban bánni, de ezen kívül főként pozitív jelzők jutnak eszembe a történetről, ami egyszerre elégítheti ki a középkori, a világháborús és a misztikus regények kedvelőit, ráadásul a magyarság egyik legendákkal övezett, szinte mágikusnak tekintett ereklyéjét helyezi a középpontba. E nemzeti jellege miatt külföldön talán nem is állná meg a helyét, de nálunk mindenképpen van létjogosultsága a könyvnek.