Timothée de Fombelle: Ábrándok könyvtára

Néha nagyon nehéz gyerekkönyveket olvasni, ha felnőtt az ember. Persze nem azért, mintha nem lehetne őszintén élvezni őket: a Micimackót vagy gyerekkorom nagy szerelmét, Nagy Franciska Macska a zongorában című regényét például most is ugyanazzal a rácsodálkozással tudom újraolvasni, mint hatévesen. Inkább akkor van baj, ha kezembe veszek egy vadonatúj gyerekkönyvet, amit természetesen gyerekfejjel nem ismerhettem még meg, és nagyon-nagyon tetszik is így, felnőtt aggyal olvasva, ám aztán eszembe jut – hogy én ezt talán nem szerettem volna, ha gyerek vagyok… Egy bájos és gyönyörű, rövid és szomorú regényről van szó: Timothée de Fombelle az Ábrándok könyvtára című írásáról. A szerző jól ismert nálunk az Ágrólszakadt Tóbiás és a Vango kalandjait elbeszélő sorozatáról: ez a regénye azonban vadonatúj, 2012-ben jelent meg a francia eredetije.

Főszereplője Viktória, a tipikus francia iskoláslány, aki egyfolytában könyvei és olvasmányai álomvilágában él. Szeretné, ha minden sarkon márkinőkbe, lovagokba vagy bátor felfedezőkbe botlana, szeretné, ha kisvárosuk tava romantikus titkokat rejtene flamingókkal és rejtélyes mélységekkel, szeretné, ha úgy és olyan világban élhetne, amilyet elképzel magának: ahelyett, hogy ostoba, kicsinyes és buta dolgokkal szembesül mindennapi életében: türelmetlen tanárokkal, olyan tanárnővel, akit a világon semmi nem érdekel, csak a bélyeggyűjtés, bűbájcica osztálytársnőkkel, vagy épp saját nővérével, akinek olaszországi körútján Rómáról csak annyi benyomása támadt, hogy benne minden romos, Velencéről meg, hogy ott büdös a víz… És akkor csoda történik! Amikor megemlíti a barátjának, a koravén Zsozsónak, hogy a közelben indiánok bujkálnak, az buzgón helyesel, Viktória apja pedig egy este titokban érkezik haza, talpig cowboynak öltözve… Lehetséges volna, hogy ezúttal a könyvek világa tényleg átköltözött Szuszékos addig olyan kiábrándítóan valóságos színfalai közé? Miért tűnnek el Viktória könyvei a polcról? És hová lett az állóóra: csak nem porrá vált? Viktória tovább álmodozik és nyomozni kezd – ám ahová eljut a kutatásában, nem a mesék világa, hanem a gyors és keserű felnőtté válás, amely örökre véget vet a gyerekes ébren álmodásnak…

És itt, miután megsirattam a történet végét és megcsodáltam még egyszer a borító gyönyörű, rajzos leporellóját, mondtam azt, hogy lehet, hogy nekem ez a könyv nem tetszett volna gyerekként. A befejezése ugyanis nem egyszerűen katartikus, de kiábrándító is. Nincs feloldás, sőt a hangulat sokkal sötétebb, mint amilyennek lenni kellene. Nem hiszek benne, hogy a felnőtté válás azt jelenti, attól kezdve másképpen álmodunk. És nem hiszem, hogy szabad a gyerekeknek hazudni. Márpedig ebben a regényben ezt teszik a szülők, amikor hazudnak Viktóriának (és ez indítja el a szomorú eseményeket), és – valljuk be – ezt teszi Timothée de Fombelle, amikor az utolsó három bekezdést (a következő mondattól: „És nem hazudtak.”) hozzáilleszti a regényéhez. Azt gondolom, ennek a történetnek a valóságát csak akkor lehet optimizmussal szemlélni, ha olyan felnőttek vagyunk, akik még véletlenül sem olvasták ezt a regényt gyerekként. Akkor ugyanis még mindig hiszünk abban, hogy ha akarjuk, minden sarkon márkinőkkel, lovagokkal vagy bátor felfedezőkkel találkozhatunk, hogy kisvárosunk tava igenis rejthet romantikus titkokat, legalább a mi számunkra, és hogy néha, pár pillanatig igenis élhetünk úgy és olyan világban, amilyet elképzeltünk magunknak. Így nagyon is élvezni fogjuk ezt a pici, finom, szomorú regényt.

De nem kell nekem elhinni: tessék kipróbálni!