Márai Sándor: Rómában történt valami

Rómában sosem történik semmi – mondják a rabszolgák. De ezen a napon mégiscsak történt valami, ami talán megváltoztatja az egész Birodalmat. Emberek jönnek ugyanis Rómából – magisztrátusok, katonák, szenátorok, feleségeik –, akik mind hallották a hírt: megölték a diktátort. De hogy milyen ember is volt ő valójában? Olyan nagyformátumú ember, mint Sulla? Vagy inkább egy egyszerű kalandor? Egy hazárdőr? Egy ügyes szélhámos? Vagy botcsinálta író? Grandiózus hadvezér? Nagy ember volt, vagy csupán egy a történelem arctalan fogaskerekei közül? Fognak-e rá emlékezni, amikor csontjairól már lerágta a húst az idő vasfoga? És mit fognak mondani róla?

Márai Sándor 1971-es könyve nem egyszerűen történelmi regény. A diktátor, akinek az egész könyvben nem hangzik el a neve, valójában egy archetípus – egy eszköz, egy gócpont, ami köré odagyűlhetnek a hétköznapi emberek, akik ismerték, akik átélik mindazt, amire ma már történelemformáló, sorsfordító pillanatként emlékszünk. Márai, ahogyan a regényben el is mondja, az igazi történelemről akart írni: arról, hogy a kisemberek, akikre nem emlékeznek a történelemkönyvek, hogyan látták az őket körülvevő eseményeket. Így a könyvben nem találkozunk Antoniusszal vagy Ciceróval, de Kleopátrával, Brutusszal vagy a diktátor akármelyik híres kortársával sem – mindenkiről csak mások szemén át kapunk képet, ahogyan magáról a diktátorról is. Valakinek az a fontos, hogy milyen volt férfiként, szeretőként, más csak a fiatalkori adósságaira emlékszik, megint más a szokásairól, írásairól, az emberekkel való viszonyáról tud mesélni. Egy rabszolga vagy egy eunuch szava ugyanolyan fontos, mint egy patríciusféleségé vagy egy kiadóé.

De mint mondtam, a diktátor itt nem csak az a személy, akit időszámításunk előtt 44. március idusán leszúrtak: ő minden, korlátlan hatalommal rendelkező személy a történelemben, aki kiváltotta sokak csodálatát, de ugyanannyi – ha nem több – ember rosszallását, irigységét is. A Rómában történt valami nem csupán azt mondja el, hogyan élik meg az emberek a történelem fontos pillanatait – hogy a kockázás ugyanúgy folytatódik éjjel, vagy a nők ugyanúgy beszélnek ékszerekről és ruhaneműkről –, hanem azt is, milyen egy ilyen helyzetben, az abszolút hatalom árnyékában élni. Hogy az emberek egy része az ismerős sémák felé fordul, és el sem tudja képzelni azt, ami végül történni fog; míg mások azonnal igyekeznek hazudni, saját múltat kreálni, ami megfelel az új helyzetnek, és ezt a hamis világot talán még maguk is elhiszik. Vannak, akik azon spekulálnak, ki nyert ezzel az egésszel, és hová lenne érdemes állni; mások viszont csak ábrándoznak, hogy talán most jön el az ő idejük, amíg mindenki valami másra figyel.

Márai a múltat használja fel arra, hogy beszéljen a változatlan történelemről – arról, hogy lényegében az emberek ugyanolyanok, éljenek a XX. század végén vagy a köztársasági Róma végnapjaiban. Hogy ugyanúgy gyakran az lát a legtisztábban, akiről nem is hinnénk, és az téved, aki a legközelebb áll az eseményekhez. És hogy valójában mindenki vak, mert maga is benne él az eseményekben, és csak nagyon ritkán képes észrevenni, hogy olyasmit él át, ami évezredeken át hatást gyakorol majd az emberekre. A Rómában történt valami nemcsak történelmi regény, pár apróságot leszámítva játszódhatna bármely korban; hanem egy élénk, pontos rajz az emberekről, akik a történelmet hordozzák önmagukban.