Főkép

Nagyanyám mesélte az ő nagyszüleiről, hogy amikor repülőgépet láttak az égen, sírva fakadtak, és azt hajtogatták, „jaj, gyerek, mennyi bajt fognak ezek okozni”. Amit előre láttak, ők már nem érték meg, néhány nap eltéréssel haltak meg, még a II. világháború előtt.

 

Ha Mijazaki Hajao filmjét felszínesen nézzük, azt hihetjük, a főszereplő, a világháború egyik legpusztítóbb repülőgépének tervezője, Horikoshi Jiro (avagy Horikosi Dzsiró) nem látta előre, amit ezek az egyszerű parasztemberek. És ennek kapcsán könnyű előrángatni a felelősség kérdését, és belekötni az anime (a japán rajzfilmek) legnagyobb mesterének talán búcsú-alkotásába. Ám ez szerintem képmutatás. Ahogy minden bizonnyal a legtöbb katona is csak ugyanolyan hétköznapi ember volt, mint bármelyikünk, úgy azok sem feltétlenül voltak gonoszak, akik valaha is tudatosabban illetve magasabb pozícióban szolgáltak egy vesztes ügyet. Maga Horikosi pacifista volt, elborzasztotta a háború, és hogy az ő csodás gépét gyilkolásra használták. Ugyanakkor japán volt, ott élt egy olyan országban, amely a nyugathoz igyekezett felzárkózni, levetve évezredes tradícióit, és amely belesodródott a háborúba. Tette, amihez értett, a tőle telhető legjobban. Ez nem mentség vagy feloldozás, de szerintem még mindig jobb sok mindennél, amit akár csak a jelenkori Magyarország átlagembereinek vagy felelős személyiségeinek zöme tesz.

 

De Mijazaki filmje nem erről szól. Témájában rokon Kazuo Ishiguro A lebegő világ művésze című regényével, s ahhoz hasonlóan nem ítélkezik, ám a háborús felelősség helyett sokkal nagyobb a hangsúly a szépségen, a repülésen, ami Mijazaki majd’ minden filmjében megjelenik. És meggyőződésem, hogy okkal választotta ezt a történetet utolsó alkotásául, és hogy oda kell rá figyelni. Ugyanakkor abban is biztos vagyok, hogy ahhoz, hogy teljesen megértsük, mit mond és miért, ahhoz meg kell érnünk. Meglehet, aki megélte a háborút, az értheti, de az is lehet, hogy az fogja, akinek vannak vagy voltak álmai, és azokért nagyon sok mindenre képes volt – és sokat is viselt el értük. Mint Horikosinak – és nyilvánvalóan Mijazakinak is.

 

Bár a film elsősorban Horikosi élettörténete, a filmbéli repülőgéptervező alakjához (illetve részint szerelme karakterébe dolgozva) egy Hori Tatsuo nevű japán író-költő egyes vonásait is hozzászőtte a mester. A tüdőbetegségben elhunyt Tatsuo regénye adta a film címét, ugyanakkor jó pár európai kulturális utalás is került bele, például Thomas Mann A varázshegy című nagyregényére, valamint ez az idézet Paul Valéry költőtől: „Szél támad!... Élni, próbáljunk meg újra!” – még ha a filmben más fordítását is használják:  „Felkél a szél!... Meg kell próbálni élni!”. És ez lehet soványka üzenet is, de én pont ellenkezően érzem, mert egy 73 éves mester mondja, aki csodálatos dolgokat alkotott már.

 

Mégis ez alighanem az első Mijazaki film, amelyből csaknem teljesen hiányoznak a csodálatos dolgok, a fantasztikus lények. Az álombéli jelenetektől eltekintve olyan, mint egy realista szépirodalmi mű feldolgozása, vagy akár egy dramatizált dokumentumfilm. Ám ha cuki vagy természetfeletti figurák nincsenek is, az olyan Studio Ghibli védjegyek, mint a festményszerű hátterek, a természet és a régi Japán iránti szeretet, a nosztalgia, a költőiség most is megvannak. És van egy szívfacsaróan szép szerelmi szál is, olyan, amely bárki mástól giccses lehetne, Mijazakitól azonban hiteles és természetes. Ahogy tőle a film lassúságát is el tudom fogadni, azt, ahogy Japán 20. századi történelmét illetve hétköznapjait is bemutatja – sokszor apró utalások, leheletfinom jelzések útján.

 

A Szél támad olyan film, melyet ki-ki úgy értékel és értelmez, ahogy épp tud. Még nekem is kettős érzésem van vele kapcsolatban: egyszerre érzem az egyik legfontosabb alkotásának, és a pálya olyan lezárásának, amelyben mindent újra elmond, amit eddig, és még többet is, de teszi ezt részint direktebben, mint valaha. De talán az fontosabb, hogy voltak pillanatai, amikor azt éreztem, olyan a hangulata, olyasmit közvetít, ami nagyon nem mai, ami a nagyszüleim világát idézi. És mivel az már sírba szállt velük, ez önmagában elég lenne, hogy hálával gondoljak Mijazakira, hogy elkészítette ezt a filmet.