Főkép

Bár nem ismerek ilyen jellegű felméréseket, biztos vagyok abban, hogy ha az embereknek meg kellene nevezniük egy egyértelműen pozitív érzést, akkor a szeretet vagy a szerelem a többségnél az élmezőnyben végezne. Az 1955-ös születésű holland Gerard van Emmerik könyvének középpontjában pedig éppen ezek a dolgok – a szeretet és a szerelem, valamint a ragaszkodás – állnak, viszont olyan módon, hogy az ember nem tudja eldönteni, ezek az érzések ilyen formában jók-e egyáltalán.

 

Maga a történet igen egyszerű: két ilyen-olyan módon sérült ember találkozását, egymásba szeretését, majd házasságát mondja el. Lucas gazdag szülők gyermeke, aki – bár ez nincs kimondva – valószínűleg értelmi fogyatékos, és egy dührohama során eltöri édesanyja orrát, ami miatt mennie kell hazulról. Kap egy berendezett vidéki házat és megfelelő mennyiségű készpénzt, amiből beindíthatja tyúkfarmját. Itt éli magányos életét, míg egy nap besétál hozzá a fiatal, intelligens és gyönyörű Noor, aki eltévedt biciklizés közben. A férfi azonnal beleszeret, levelekkel kezdi el bombázni a lányt, aki elárulja neki féltve őrzött titkát: saját gondatlansága miatt vízbefulladt rábízott kistestvére. Rövidesen mindenki legnagyobb döbbenetére összeházasodnak, s úgy tűnik, hogy garantált a klasszikus love story: a két szerelmes, akiknek egyértelműen félresiklott az élete, és akikben nagyot csalódtak szüleik, egymásra találnak, és soha sem eresztik el többé egymást.

 

Itt viszont azon van a hangsúly, hogy „soha többé” – Lucas ugyanis még percekre sem akarja egyedül hagyni a lányt. A kezdetben idillinek tűnő környezet és életmód lassan kezdi felfedni valódi arcát, és óhatatlanul is elkezdünk gondolkodni azon, vajon mennyire tett jót Noornak és Lucasnak az, hogy egymásra találtak. Van Emmerik írói bravúrja az, ahogyan lassan csepegteti az információkat, és mutatja be az eseményeket: Lucast, a szeretetreméltó melákot már nem tudjuk annyira kedves figurának látni azután, hogy megtudjuk, éjjelente hentesbárddal végez ki amúgy teljesen egészséges tyúkokat; vagy elkezdünk gondolkodni azon, biztosan jól járt-e Noor azzal, hogy életében először valaki tényleg szereti, mikor látjuk, évei úgy telnek, egyik a másik után, hogy csak néhány percre szabadulhat el férjétől, pedig valószínűleg összejöhetne egy nála „normálisabb” férfival is.

 

Noor többé-kevésbé próbálja elfogadni az életét és azt, hogy Lucas számára az egyetlen, akit szerethet, mígnem majd’ két évtizednyi házasság után megszületik fiuk, Jimmy, a címszereplő. Ezután egyre jobban az ő alakja kerül a középpontba, akit az egyre kommunikációképtelenebb Lucas nem tud, de talán nem is akar elfogadni. Amikor pedig váratlanul kikerül a képből, újra úgy tűnik, hogy eljöhet a várva-várt idill, és az asszony meg a kisfia boldog életet élhetnek – azonban a nő nem tanul férje hibáiból, ő is ugyanúgy rátelepszik fiára, mint azt Lucas tette vele korábban. Van Emmerik a könyv végére elérte azt, hogy meglássuk, a túlzásba vitt szeretet mennyire rossz dolog is lehet, s az első oldalon megjelenő, fiát dédelgető anya képe a könyv végére egyértelműen negatív alakká válik – ebből a csapdából pedig nagyon úgy tűnik, hogy lehetetlen kilépni.

 

A történet maga több évtizedet ölel fel, a ’30-as évektől valamikor a ’60-as, ’70-es évek fordulójáig tart. Gerard van Emmerik a maga visszafogott módján ábrázolja a mindennapi élet alakulását és a történelem menetét, remekül bemutatja az átalakuló életet (attól kezdve, amikor még a bicikli is kevesek luxusa volt, egészen addig, amíg szinte mindenki autóval ingázik a nagyvárosok között), nála egy-egy elejtett szónak vagy mondatnak is igen nagy szerepe lehet – hogy csak egy példát írjak, a fiatal Lucas szülei és rokonai bosszantására belép egy pártba, de csak akkor döbbenünk rá, hogy melyikbe, amikor a háború végén elviszik a rendőrök. Magyarországon viszonylag kevés holland szerző könyvét jelentetik meg, közülük is elég kevés a befutottnak mondható (talán Grunberg vagy Mulisch tekinthető igazán annak) – én mindenesetre a Csibefiú elolvasása után is arra jutottam, hogy vannak még mindig felfedezetlen, jó képességű németalföldi írók, akikkel érdemes lenne törődni. Ezt ajánlanám a kiadók és az olvasók figyelmébe is.