Főkép

Hiába olvasok viszonylag sok tudományos fantasztikus regényt és novellát, mégis hajlamos vagyok elfeledkezni róla, hogy a hard SF-nek is vannak fokozatai. A mostanában talán valamivel divatosabb, akcióval teli, nagy ívű regények és sorozatok mellett, melyekben kétségkívül tudományosan hiteles epizódokat találhatunk, léteznek olyan művek is, melyekből kiérződik egyfajta mélyebb megértés, a tudományos kutatás belső ismeretéből fakadó „intimitás”. Ez jellemzi többek között Arthur C. Clarke írásait, legyen szó önálló vagy szerzőtárssal közös alkotásokról. Ezért is annyira érdekes olvasmány számomra a Ravasz, a Michael Kube-McDowell amerikai íróval együtt jegyzett Tűzszünet minisorozat első része.

 

Az alaphelyzet egészen egyszerű. Egy alkalmazójuktól szabad kezet kapott kutatócsoport véletlenül rábukkan egy olyan „erőtérre”, amely hatástalanítani képes a tűzfegyvereket, így egyfajta pajzsként vesz körül élettelen vagy élő objektumokat, ráadásul a gyenge kölcsönhatás miatt gyakorlatilag minden fizikai akadályon áthatol állítható hatókörén belül. Ez utóbbi tény – vagyis a dolog magyarázat része – már önmagában is azt sejteti, hogy az elképzelés tudós elmétől származik. Mert az ötlet nem feltétlenül új. Igencsak hasonló védelmet ismerhetünk például a Dűne-ciklusból is. Ám itt a hatásmechanizmus elméletileg sokkal megalapozottabbnak hat, ezért úgy tűnhet, mintha az erőtérpajzs a tiszta fantasztikumból a lehetséges jövők egyikét valóban tudományosan megjelenítő történetbe kerülne át. Ez nyilvánvalóan írói bűvészkedés, amihez nagyban hozzájárul a tudósok gondjainak és mindennapjainak hiteles részletezése.

 

Mert hiszen napjaink egyik komoly tudományos-technikai problémája a hasznot nem feltétlenül, vagy nem azonnal hozó alapkutatások finanszírozása. Az állam – bármely ország politikai irányításáról legyen is szó – egyre inkább kivonul az ilyesmiből, és a terepet a vállalkozó kedvű nagyvállalatoknak, multinacionális cégeknek engedi át, ezzel rájuk testálva az újításokhoz elengedhetetlen kutatás és fejlesztés terhét. Ez eleve kellően fontos kérdés ahhoz, hogy tudat alatt kellően sokakban elültessék a gondolatcsírákat, ugyanakkor akár egyetlen hosszabb novellában is kidolgozható lenne. Ebből már sejthető, hogy a könyv gyújtópontjában olyasvalami áll, ami ennél összehasonlíthatatlanul bonyolultabb. És persze mi más lenne az – amivel a kör rögtön be is zárul –, mint a politika, ami azonmód ráteszi a kezét mindenre és bármire, amiről úgy véli, hogy haszna származhat belőle.

 

Márpedig egy ilyen jelentőségű védelmi fegyver óriási hadi potenciált rejt magában, hiába, hogy teljesen átírja korábbi felfogásunkat a hadviselésről. A tudósoknak és az őket támogató mágnásnak ezért hamarosan olyan dilemmákkal kell szembenéznie, mint az, hogy maguk kísérletezzenek-e tovább a szerkezettel, és így számtalan – közvetetten vagy közvetlenül politikai – csapdába belesétáljanak, vagy, úgymond, eladják magukat; vagy hogy vajon van-e joguk saját érdekeiket szem előtt tartani, és saját céljaik megvalósítására felhasználni a fegyvert; vagy hogy világszerte közzétehetik-e a felfedezést, amivel esetleg hazájukat sodornák veszélybe.

 

A közös művek egyik előnye az, hogy szerencsés esetben mindkét szerző azt adja hozzájuk, amihez a legjobban ért. Clarke nyilvánvalóan a természettudományok és a matematika, valamint a tudományos kutatások ismeretét tette hozzá, míg Kube-McDowell az amerikai társadalom és a politikai, katonai hatalmi játékok lélektanát és az akciót vitte bele a műbe. Üldözéses jelenetekre és lövöldözésekre, csatákra azonban senki ne számítson – ez itt az elmék küzdelme, annak viszont kiváló. Clarke-ban nem sűrűn csalódtam még, és láthatóan a társszerzőket is jó érzékkel választja meg. Ha valaki kedveli a realisztikusabb sci-fiket, mindenképp tegyen egy próbát a könyvvel, és valószínűleg magával fogja ragadni a történet.