Főkép

Ki ne akart volna felfedező lenni, miután elolvasott egy Verne-regényt? Én akartam: életem meghatározó élménye volt például a Hatteras kapitány, amelynek tragikus sorsú, makacs és bátor hőse életét teszi fel az Északi-sark felfedezésére. Mire azonban az ember felnő, általában letesz arról, hogy a regényhősöket utánozza. Hacsak nem a tudományos kutató pályáját választjuk, kevesünknek van rá alkalma, hogy expedíciókon vehessen részt és felfedezővé válhasson. Gunnar D Hansson, a göteborgi egyetem irodalomprofesszora azonban megkapta az élettől a lehetőséget, hogy egy valódi északi-sarki kutatóexpedíción vehessen részt. 2009-ben hat hetet utazott egy geológiai kutatásokat végző jégtörőn. És ha egy irodalmár utazóvá válik, egészen biztosan útinaplót fog írni. A Lomonoszov-hátság is az: hajónapló, amúgy posztmodern módra.

 

Sok idő eltelt már Jules Verne óta. Így azután ez a költői szövegfolyam, ez a versekből, történetekből, bölcs mondásokból és idézetek végtelen sorából összeszerkesztett korpusz is egészen más, mint amilyet a rendezett és céltudatos 19. század tenne le az asztalra. Az író ugyanis magával vitte utazására az egész svéd és világirodalmat, majd vissza is hozta őket, megutaztatva. Társszerzője a könyvben a Stockholms Posten (amely stílszerűen arról ír, hogyan tegyünk északi-sarki utazást – 1817-ben), Bengt Emil Johnson, Olof Lagercrantz, Otto Pettersson professzor, Rachel Carson, Amundsen, Joseph Conrad, Emily Dickinson és az összes angol romantikus Coleridge-től Mary Shelleyig, Petrarca, Nietzsche, Eckhart mestert, Novalis, Shakespeare és persze Lomonoszov is. Mindenki a végtelen jégről álmodik, oda vágyik, odarepíti hősét, onnan közöl tudományos adatokat vagy épp odautazik. Ki a valóságban is, ki csak Gunnar D Hansson képzeletében. A képzelt naplók, ál-feljegyzések, végtelen versek és befejezetlen történetek, a mailsorok és a lundanapló olvastán mi is folyamatosan mozgásban vagyunk: repülünk a sarkkör mitikus hómezői és az irodalom kiismerhetetlen hátságai felett.

 

És hogy miért jó olvasmány A Lomonoszov-hátság? Először is, mert mindig meg tud lepni. Másodszor, mert filozofikus, lebilincselő, változatos szöveg, igazi irodalom. Harmadszor, mert olyan posztmodern mű, amely saját határaival küzd: a nyelvvel, a művészet és az irodalom értelmével, a romantika elháríthatatlan árnyékával harcol. Írója számára a jégvilág „Fehér mező, sehol egyetlen gondolat.” Be kell tehát népesíteni: gondolatokkal, szövegekkel. S e szövegekben az Északi-sark jelképpé válik. A hómező tiszta papír lesz, amit teleírhat az írni, gondolkodni képes ember. Az Északi-sark zsugorodó üresség, ami a posztmodern nyelvi és formai válságát juttatja az eszünkbe. No meg az Édent. És a romantikát, ami egyszerűen megkerülhetetlen, amint lelkesedni kezdünk valamiért. A jégvilág örök esetlegesség és örök mozgás, maga a sokértelmű nyelviség, s egyúttal a vad képi egyértelműség is. Fenséges örökkévalóság és józan senkiföldje, rendezett káosz, dekonstrukció, absztrakció, a természet rendje… Ami efféle haikuegyszerűségű észrevételekre készteti a posztmodern bonyolult nyelvszemléletű, mindent azonnal reflexióval, új olvasattal és értelmezési talánnyal ellátó szerzőjét: „Két fóka a jég peremén. Üvegcseresznyék a fehér szalvétán…” Ezzel kapcsolatban engem igazából egy dolog izgat: miért nem igaziak, miért üvegek?

 

Talán erre a kérdésre is benne a válasz a kötetben. Csak meg kell keresni. Érdemes.