Főkép

Mikor néhány hónapja Anna Funder Amivé lettünk című regényéről írtam az ismertetőmet, a végén, befejezésképpen, annak a vágyamnak adtam hangot, miszerint a lehető leghamarabb szeretném elolvasni az eddig kétkötetes ausztrál írónő másik könyvét is. Azt viszont még csak gondolni sem mertem, hogy az Európa Kiadó ilyen hamar előrukkol ezzel a nagy sikert aratott riportregénnyel, ugyanis a Stasiország néhány hete meg is jelent az idei Könyvfesztiválra – én meg persze, amint a kezem ügyébe került, azonnal el is olvastam.

A könyv mélyen önéletrajzi ihletettségű: Funder önmagáról egy nem túl hízelgő, ám valószínűleg elég hiteles képet fest, saját nevén szerepel, ráadásul szépirodalmi eszközöket egyáltalán nem használ. Az ausztrál írónő először a ’80-as években, diákként utazott az NDK-ba, majd a ’90-es években már munkát is vállalt egy berlini televízió-társaságnál. Azonban a világ túlsó végéből érkezőként – „nyugatiként” – el sem tudta képzelni, hogy milyen lehetett tartósan az egykori Német Demokratikus Köztársaságban élni, így ennek mindenképpen utána akart járni, s noha tervéről többen, többször is le akarták beszélni, ő mégsem hagyta magát.

Kutatómunkája során számos helyszínt felkeresett, így több a Stasival, az egykori kelet-német titkosszolgálattal foglalkozó múzeumot, emlékhelyet is, ahol olyan számára, de akár számunkra is megdöbbentő dolgokkal szembesült, mint a több ezer ember szagmintáját tartalmazó, látszólag üres befőttesüveg, vagy a közvetlen a Fal leomlása előtt fecnikre szaggatott titkos iratokat tartalmazó több száz zsák, melyből sziszifuszi munkával próbálja rekonstruálni az aktákat néhány tucat szakértő. Az írónő azonban a legtöbb helyen azzal került szembe, hogy az emberek felejteni szeretnének, nem akarnak foglalkozni a kínos múlttal, egyre több titkot, hazugságot söpörnek be a szőnyeg alá. Ezért újsághirdetéseket adott fel, amiben arra kérte az egykori ügynököket, besúgókat, tartótiszteket, hogy meséljenek egykori tetteikről.

Azt tudni lehet, hogy a lakosság számához képest az NDK-ban volt a legtöbb besúgó, így nem is meglepő, hogy viszonylag sokan jelentkeztek erre a felhívásra. A legtöbbjük persze vagy pénzt akart, vagy használhatatlan információval tudott csak szolgálni, de azért akadtak olyanok is szép számmal, akiknek a megdöbbentő története bekerülhetett ebbe a riportkönyvbe. Ezeknek a rendszert működtető vagy a rendszerrel kollaboráló személyeknek nemcsak a történetük, de a motivációjuk is igen-igen eltérő egymástól; az azonban szinte kivétel nélkül elmondható mindegyikükről, hogy a kommunista-szocialista rezsim összeomlása után majd’ tíz évvel semmit nem tanultak, és semmit nem felejtettek – a legtöbbjükben ugyanúgy élnek a régi reflexek, beidegződések, pártideológiák, mint ’89 előtt.

Nem tudom, kinek mennyire meglepő vagy felháborító (nekem mindkettő), hogy mennyire nem sikerült sem jogilag, sem erkölcsileg felelősségre vonni az egykori bűnösöket – még Németországban sem. Példának okáért Erich Mielke, a Stasi egykori vezetője, nem az NDK-beli bűneiért, gyilkosságokért, emberiesség elleni bűntettekért vagy hatalommal való visszaélésért került börtönbe, hanem azért, mert a ’30-as években merényletet követett el rendőrök ellen, és még ezért is csak néhány évet kellett rács mögött töltenie, majd megromlott egészségi állapota miatt szabadult is. Vagy Hagen Koch, akinek bár édesapját kényszerből szervezték be a pártba, és aki ennek ellenére szigorú szocialista nevelésben részesült, aktívan részt vett a Berlini Fal megtervezésében, majd felépítésében, utána pedig az elnyomó rendszer működtetésében, nem emiatt kerül felelősségre vonásra, hanem azért, mert leszerelésekor engedély nélkül magához vett egy fröccsöntött műanyag tálat, amit később sem volt hajlandó visszaadni. Ezért először lopással vádolták, majd miután kiderült, hogy a néhány márka értékű tárgy eltulajdonítása már nem büntethető, ugyanis ezen „bűncselekmény” már elévült, akkor hamis tanúzással vádolták, mert egy hivatalos jegyzőkönyvben azt állította, hogy semmit sem tud eme értéktelen műanyagdarab hollétéről. Kész agyrém. És csak jönnek és jönnek a hasonló történetek…

Persze Funder jó néhány olyan emberrel is beszélgetett vagy készített interjút, akik (általában) önhibájukon kívül váltak a rendszer áldozataivá. Például Julia, Anna szállásadó-nője azért vált az NDK ellenségévé, mert egy olasz férfibe volt szerelmes. Később ezért nem tanulhatott tovább, ezért nem kapott állást, és ezért próbálták meg beszervezni besúgóvá. Vagy megismerhetjük egy ismert rockzenész történetét, aki egy koncerten néhány vicces dolgot mondott arról a szocialista kánaánról, amiben élni kényszerült – amiért aztán soha többé nem léphetett fel. Vagy olvashatunk egy nőről, aki azt sem tudja, hogy a férje valóban öngyilkos lett-e a börtönben, mint ahogyan állítják, és azt sem, hogy valóban az ő teste fekszik-e abban a koporsóban, amit eltemettek.

Azt kell mondanom, hogy a Stasiország egy szépirodalmi igényű és letaglózó erejű riportkönyv egy mindmáig kibeszéletlen korszakról és az elfeledett bűnökről – ráadásul hazánkban, mint egykori szocialista országban, talán még aktuálisabb, mint az írónő szülőhazájában, Ausztráliában. Egy újabb könyv, amit olvasni kell.