Főkép

Jeff VanderMeer előző regénye alaposan megkavarta a fantasztikus irodalom egyébként sem nyugodalmas közegét. Legalábbis nekem úgy tűnik, hogy a nagy felhajtással beharangozott, meglepően rövid és rengeteg kérdést nyitva hagyó Expedíció egy olvasóját sem hagyta hidegen. Ez volt a Déli Végek-trilógia első része, de az ígért időben, hamar érkező folytatás sem teszi egyértelműbbé a helyzetet.

 

Az Expedíció az X Térségben játszódik, egy elképzelt, de leginkább a floridai dzsungelekhez hasonló helyen, ahol évtizedekkel korábban valami katasztrófa történt. A közvélemény úgy tudja, természeti, a bennfentes titkos állami szervezetek viszont természetfelettire gyanakodnak. Egymás után küldik a sajátos határral elzárt területre az expedíciókat, de senki nem tért még onnan vissza úgy, hogy érdemben be tudjon számolni az ott tapasztaltakról…

 

A folytatás stílust, nézőpontot és helyszínt is vált. Utóbbi most a Déli Végek nevű ügynökség, mely az X Térséghez közel található. A legkülönfélébb tudósok és ügynökök dolgoznak ott, de egyre kevesebben – túl rég történt az a katasztrófa, apránként lemorzsolódik az állomány, a kormány is megvonja a támogatásokat… Ráadásul új igazgató érkezik, aki Kontrollnak hívatja magát, egyébként különleges ügynök, különleges megbízatással egy übertitkos szervtől – bár ő maga sem igazán tudja, mit várnak tőle. Az azonban hamar kiderül, hogy nem látják őt ott szívesen. Problémamegoldónak megy, de rá kell ébrednie, hogy ez a hely messze különösebb és rémisztőbb, mint bármi, amivel eddig találkozott. Nem csak az utolsó expedícióból rejtélyes módon visszatért biológus kihallgatásával akadnak gondjai, de ahogy beleássa magát a Déli Végek és az X Térség történetébe, helyzetébe, úgy fut bele egyre döbbenetesebb dolgokba. Minden válasz újabb, még rémítőbb kérdést szül, és mindeközben Kontroll a saját múltjával is szembenézni kényszerül.

 

Bár jóval hosszabb ez a regény, mint az Expedíció, sok tekintetben még nehezebb fogást találni rajta. Bár nem szeretek ilyesmin gondolkodni, mert megöli az élményt, itt nemcsak a regény atmoszférája nyomasztott, de az is, hogy az író vajon mit akarhat. Direkt alkotott kevéssé szimpatikus, aligha szerethető szereplőket? Vajon kísérletezik az olvasóval? Hiszen az nyilvánvaló, hogy a rengeteg apróbb-nagyobb előre-hátra ugrálás a történetben szándékolt írói megoldás, amit csak a könyv vége felé értettem meg és fogadtam el, egészen addig idegesített: mit kell egy alapvetően is bonyolult, tengernyi titkot, rejtélyt, apró részletet felvonultató sztorit még így is szétzilálni?!

 

Az Expedíció kapcsán felmerült megannyi párhuzam és műfaji elem most is megvan, ezek köre csak bővült. Philip K. Dick, a Sztrugackij testvérek, Lovecraft, thriller és szépirodalom volt abban is. Ehhez most jön olyan momentum, ami Clive Barkernek vagy Stephen Kingnek is jól állna, valamint felsejlik a hidegháborús kémtörténetek hangulata is. Nem is csak a paranoiás, ki kit figyel meg, ki kit irányít/ki irányít kit „játékok” miatt: a Déli Végek leírásai, a pusztulófélben lévő, elavult épület és helyiségei is valahogy azt az atmoszférát árasztják.

 

Kontrollról s még néhány szereplőről megtudunk ezt-azt, de valami fura, visszás módon: megkapó, szépirodalomba illő részletek és elnagyolt, sablonos események és jellemvonások keverednek. Megint csak: vajon direkt van így? És ez csak egy a millió kérdésből, amikre talán a szeptemberre ígért befejezésből kapjuk majd meg a választ. Várom nagyon, de nem azért, mert annyira élvezem ezt a sorozatot. Ellenkezőleg, valahol nagyon is kényelmetlen olvasmány. És lehet, hogy VanderMeer pontosan ezt akarta elérni. Mert amiről szól (és legyen az végül az olvasóban felbukkanó gyanúk bármelyike – hiszen egyelőre nem tudni, mi is az…), az kényelmetlen, félelmetes, és túl van a hétköznapi emberi értelem határain. (Vagy csak egy újabb vandermeeri trükk…)

 

Részlet a regényből