Jeff VanderMeer: Expedíció
Írta: Uzseka Norbert | 2014. 02. 04.
Jeff VanderMeer ismert író és szerkesztő az amerikai sci-fi/fantasy színtéren, ám magyarul eddig csupán egy olyan műve jelent meg, amelyik pont nem reprezentálja azt, hogy miért számít kultikus szerzőnek odaát: A vadászok szigete (Szukits 2012) a Predator (Ragadozó) sorozathoz íródott. Lehet, hogy jó, de akkor is egy adott franchise-hoz készült, míg többi műve épp újító törekvéseiről ismert.
Az Expedíció egy trilógia első kötete, és minden jel arra utal, hogy ez hozza majd meg VanderMeer számára a nagy áttörést. Mindhárom könyv 2014-ben fog megjelenni, és bár az első rész rövid, 176 oldalas csupán, valóban nem mindennapi olvasmány. Már besorolni sem könnyű: pszichothriller, természetfeletti horror, sci-fi, ökopunk és fantasy elemei vegyülnek benne. És amilyen rövid, annyira feszült és izgalmas. Ez bizonyára sablonosan hangzik, de tényleg rég olvastam ennyire paráztató, magába szippantó könyvet.
A címbéli expedíció már a tizenkettedik, amely az X Térségbe indul, egy három évtizede lezárt, katasztrófa sújtotta övezetbe. A korábbi expedíciók tagjainak zöme soha nem tért vissza, s ha mégis, jobbára nem volt többé ugyanaz az ember. Ezt a mostani kutatócsoportot négy nő alkotja: egy geodéta, egy antropológus, egy pszichológus és egy biológus – utóbbi a mesélő. Nevük nincs, mert nem is számít, csupán az a lényeg, hogy képesítésükkel, tapasztalataikkal és együttműködésükkel meg tudják-e fejteni az X Térség titkát. Merthogy ott valami nagyon nem stimmel. Különféle ökoszisztémák keverednek benne: tengerpart, mocsár, erdő – és különös élőlények is lakoznak ott. És van egy titokzatos világítótorony, de hőseink valami mást is találnak, amiről a kiképzésükön mit sem mondtak nekik…
VanderMeer könyvéről megannyi más író és írás eszébe juthat az embernek. Az egyik „végén” Lovecraft iszonyatos történeteit idézi, a másikon Philip K. Dick paranoiás, a valóság mibenlétét megkérdőjelező írásait, s e két „véglet” között ott van számos egyéb így-úgy ismerős elem. Az Alien vagy a Lost sorozat épp úgy beugorhat; egyes pontjain szépirodalmi, filozofikus, vagy épp olyan szürreális és bizarr, mint valami drogos sztori. Az olvasó semmiben sem lehet biztos – ahogy a szereplők sem. Még a mesélő kapcsán sem. Hiába, hogy kapunk egy egész alapos jellemrajzot, egy élet és egy házasság fontos momentumait felvillantó háttértörténetet, ha közben nem tudhatjuk, mi igaz ebből – ahogy azt sem, mi az, amit a biológus és társai ténylegesen érzékelnek, tapasztalnak, és mi az, ami hipnózis, vagy pszichedelikus látomás, vagy egy idegen lény által sugalmazott hallucináció. Ahogy azt sem, hogy mi is az, amivel találkoznak…
Jellemző erre a könyvre, hogy a fenti bekezdés tele van spoilerrel, mégsem mond el semmit. Végig kell olvasni, és aztán elgondolkodni, hogy akkor ez mi volt… De addig úgy fogsz izgulni, olyan feszült, nyomasztó és félelmetes olvasmányban lesz részed, mint ritkán.
Nekem úgy tűnik, VanderMeer bravúrja részint abban áll, hogy a különféle irányzatok elemeit úgy tudja összekovácsolni, hogy nagyon sok ember számára izgalmasat és elolvashatót alkot. Az ilyesmi történetek manapság nagyon mennek, és VanderMeer jókor van jó helyen. Ugyanakkor nincs benne annyi mélység, annyi személyes érintettség, mint Lovecraft és P.K. Dick esetében. Talán nem is kell, hogy annyi legyen, ők talán őrültek voltak, de legalábbis mindenképpen olyan szélsőségesen mélyre ástak, hogy azt a nagyközönség nem tudja befogadni. VanderMeer könyve hozzájuk mérten populárisabb. De csak hozzájuk mérten. Amúgy viszont kicsit olyan, mint annak idején a Mátrix: mindenki megnézte, mindenki azt mondta, hűha, és mindenkit fejbe vágott a beletett filozófia, de a többség azért nem vette le. És ezzel sincs semmi baj.
Meg azzal sem, hogy az Expedícióban lényegében minden olyan történet tükröződik és újraszületik, amelyben az ember az ismeretlennel találkozik és annak idegensége megrémiszti, netán meg is öli. Egy szintjén olyan, mint egy beavatás történet, vagy épp a halál maga, vagy egy belső utazás. De hogy végül is mi, azt nem tudom eldönteni, talán majd csak a teljes trilógia elolvasása után.
Az, hogy a világpremierrel egy időben jelenik meg magyarul is, szuper dolog, de ára van: Török Krisztina fordításai általában tetszenek, de most, főleg a szöveggondozáson, érződik, hogy rohammunkában készült a könyv. A hibák aprók, de egy ilyen feszült hangulatú könyvnél, ahol minden szó fontos információt hordozhat (legyen bár igaz vagy hamis), ezek is zavaróak. Ám a lényeget, a fojtogató atmoszférát, a szavakkal le nem írhatót, emberi ésszel fel nem foghatót sikerült átadnia.