Colleen Hoover: Reménytelen

„Számít a műfaj, ha jó?”

 

Lassan két éve már, hogy az akkoriban újdonságnak számító, de mára szép kis rajongótábort gyűjtő new adult műfaj jött, és teljesen levett a lábamról, hiszen pont az ízlésemnek tökéletesen megfelelő mértékben elegyedik bennük a romantika és a realitás. Tetszik, hogy megkapom tőlük a következő lélekboldogító, rózsaszín, happy endes álom adagomat, miközben valós problémákkal, gyakorta nehéz és kényes helyzetekkel küzdő fiatalokról olvashatok. Így aztán mindig találok a kínálatban olyat, amit szívesen olvasnék, amit várhatok, ami után sóhajtozhatok. A Reménytelen is már jó ideje igen előkelő helyen trónolt a kívánságlistámon, köszönhetően a külföldi méltatásoknak, és a nálam kisebb extázist kiváltó idézetek garmadának – a Könyvmolyképző Kiadónak hála a Könyvfesztiválon végre kézbe is vehettem a hazai kiadást, hogy aztán – ha lehetséges ilyen – alig pár óra alatt fülig szerelembe essek a regénnyel.

 

„Ha két ember egymásba szeret, nemcsak a jó dolgokat osztják meg egymással. Hanem a fájdalmat, a keserűséget, a szomorúságot és a gyászt is.”

 

A tizenhét esztendős Linden Sky Davis izgatottan várja az iskolakezdést, mert ez a tanév lesz az első, amit végre nem magándiákként fog megélni. Mostanáig nevelőanyja, Karen, a modern technika eszközeit teljesen nélkülöző otthonukban oktatta, így számára a „vad” tini élményeket mindössze a nagyszájú szomszéd lánnyal eltöltött fagyizós, mozizós esték, és pár lopva váltott, szenvedélymentes csók jelentette. Mégis, a pletykák nem épp szűzies hírű barátnője miatt őt is kikapós leányzónak állítják be, következésképpen az első iskolai napja nem egészen úgy alakul, ahogyan azt Sky remélte. A katasztrófák sorát pedig már csak megkoronázza, hogy hazafelé tartva, a boltban összefut a városka dögös rosszfiújával, Dean Holderrel. A srácnak elképesztő mosolya és igéző szemei vannak, de fölöttébb furcsán, már-már ijesztően viselkedik. Ingerlékeny, morgós figurának látszik, és mintha azonnal mindent tudni akarna a lányról. Így hiába ő az első, aki iránt a mindig hűvös Sky-ban megmoccan valami, okosabbnak látja soha többé szóba sem állni a fiúval. Ám bármennyire igyekszik elkerülni, különleges kapcsolat van közöttük, a lelkük mintha vonzaná a másikét, így képtelenek hosszú ideig távol maradni egymástól. De közös boldogságuknak elképesztően magas ára van, olyan, ami hamarosan mindkettejük életét örökre megváltoztatja…

 

„Ha az élet nehézségei miatt a padlón kötsz ki, két választásod van. Lent maradsz, vagy felállsz, leporolod a nadrágodat, s emelt fővel továbbmész. Én az utóbbi mellett döntöttem.”

 

Aki a rövid tartalom olvastán úgy érzi, sejti, miről szól a regény, javaslom, gondolja át még egyszer az elméletét. Aki úgy érzi, meg tudná előre mondani, merre viszi majd a történet, azt tanácsolom, ne kössön rá fogadást. Aki pedig feltételezi, hogy a lelkes beszámolók túloznak a sztori kiváltotta érzelmek ecsetelésekor, az próbáljon majd nem túl meglepett arcot vágni olvasás közben. Mert ez a naplószerű bejegyzésekből összeálló könyv sokkal több, mint egy egyszerű szerelmes regény; ez, címének dacára, a makacsul kitartó remény dicsérete.

 

Tanácstalan vagyok, hol is kezdjem lelkes ajánlómat, s legfőképpen hogyan? Persze a legegyszerűbb az lenne, ha minden kicsit is érdeklődést mutató olvasó kezébe adhatnám, mondván: tessék, fedezd fel magad ezt a csodát. Ám sajnos erre nincs lehetőségem, így maradnak az óvatosan megválasztott mondatok, hiába nehéz úgy fogalmazni, hogy még véletlenül se áruljak el semmi olyat, ami akkor üt igazán, ha lassan, kirakós módjára, darabról darabra mutatja meg magát.

 

„Abba vajon bele lehet halni, ha elolvad az embernek a szíve?”

 

Az írónő majdnem a történet legvégéről kiragadott sötét pillanat felvillantásával indítja a könyvet, rögtön bedobva minket a fájdalmas érzelmek viharába. Nem igazán értjük, mi és miért történik, csak azt sejtjük, valószínűleg szívbe markoló utazás vár majd ránk. Aztán bumm, első fejezet, két hónappal korábban. Az érdeklődés adott, indulhat a varázslat, amit úgy hívnak: tehetséges mesélés. Collen Hoover stílusa egyszerű, letisztult, mégis gyönyörű és magával ragadó. Ügyesen választott szavaival játszi könnyedséggel éri el, hogy szinte eggyé váljunk karaktereivel, érezve és átélve mindazt, amit ők. Így aztán minden sokkal felfokozottabb, sokkal intenzívebb, legyen szó flörtölős évődésről, a szerelembe esés lélegzet elakasztó izgalmáról, a teljes zavarodottságról vagy az elképzelhető legnagyobb rettenetről.

 

Azt hiszem, míg olvastam, a valóság szinte teljesen megszűnt számomra, úgy beszippantott a könyv, és annyira elvesztem a sorai között. Sóhajtozósan olvadoztam a gyengéd, gondoskodó szerelem megannyi édes pillanataitól, máskor meg egészen belepirultam a szenvedélybe, ami áradt a lapokról. Imádtam, ahogyan a történet néhol komor hangulatát meg-megszakították vidám jelenetek, időt hagyva felocsúdni picit. Az új legjobb barát figurája például valódi telitalálat a szememben; ha színen volt, egyszerűen muszáj volt mosolyognom.

 

„… egyik sem jó döntés. Néha egy rakás rossz közül kell választanod, amelyek között nincsenek jók. Arra kell rájönnöd, melyik a legkevésbé rossz.”

 

Már ez önmagában elég lenne, hogy azt mondjam, számomra az év egyik legjobb olvasmány élményét kaptam ettől az írástól, pedig annyi apróságot nem is említettem, s nem is mondhatok el. Talán elég annyi, hogy minden mozzanat a helyén van, mindennek megvan az oka és jelentősége, s a szerző okosan ügyel rá, hogy számunkra is világos és érthető legyen minden apró részlet. Legyen szó elsuttogott vallomásról vagy nehezen feltett kérdésről, boldog vagy szomorú emléktöredékről… Minden hozzátesz valamit a nagy képhez, a kerek egészhez, amit élvezet egyben látni, de ugyanúgy csodás elveszni az olyan semmiségnek tűnő darabjai között, mint a tudatos és beszédes nevek választása, vagy a kedvelni és szeretni szó körüli vissza-visszatérő játékosság. Tényleg, rengeteg oka van, amiért azt gondolom, nagyszerű ez a könyv, és gazdagabbá tette a lelkemet, hogy olvashattam.

 

„… sosem hittem volna, hogy két ember ilyen bensőségesen kötődhet egymáshoz. hogy ennyire természetes. Mintha minden a helyére kerülne a világban,”

 

A Reménytelen igazi érzelmi hullámvasút, amely megmutatja, hogy akár egyetlen tettnek is micsoda súlya és hatása lehet. Ugyanakkor mindannyiunkat arra tanít, hogy bár az élet sok mindent elvehet tőlünk, a legborzalmasabb helyzetből is születhet valami jó, tanulhatunk, fejlődhetünk a tapasztalatok által, hogy aztán erősebbé válva, minden megélt pillanatnak őszintén, szívből örülhessünk. Mert a sötétség mögött mindig ott a fény…