Beleolvasó - Egressy Zoltán: Százezer eperfa

Fülszöveg:

„Budapesten a Szélkirály! Értesülésünk szerint tegnap este teljes titokban Magyarországra érkezett Francesco Ventoso, a Meteorológiai Világszervezet végrehajtó tanácsának egyik prominens tagja, a világ egyik leghíresebb szél- és zivatarkutatója. A svájci székhelyű, csaknem kétszáz országot tömörítő szervezet gyakorlatilag a kezdetektől fogva élénk figyelemmel kíséri a Kárpát-medencében zajló időjárási anomáliát. A szervezet többszöri puhatolózása, majd kifejezett kérése ellenére sem kapott meghívást Budapesttől, annak ellenére, hogy az immár egész világot egyre nagyobb mértékben aggasztó szélcsend kiindulópontja és epicentruma tudvalevőleg a magyar főváros.”

Hat ember élete gabalyodik össze a tomboló viharban egy margitszigeti eperfa alatt. Hat magányos emberé, akinek története van, és dolga egymással - bár kérdés, hogy kinek, kivel, micsoda. Mintha csak azért sodorta volna őket egymás útjába a szél meg a véletlen, hogy mindezt kiderítsék.

A minden oldalról heves és felkavaró kiderítő manőverek háttere a jelen különös időjárási anomáliától sújtott Magyarországa, és ahogy haladunk előre a történetben, ahogy a vihart felváltó szélcsend rátelepszik nemcsak a tüdőkre, de a szívekre is, a háttér lassan előtérbe nyomul, hogy átvegye az irányítást az egyéni sorsok felett:

„egyfajta ébredés ez mégiscsak, de nem álomból, hanem valóságból egy másik valóságba, a fények rögtön megváltoznak, ahogy eláll az eső, skandináv típusúak, ők ezt nem tudják, ezt Orsolya tudná, ha ott lenne velük, akkora a csend, amekkorát soha nem hallottak még, és nemcsak csend ez, üresség is, totális elmúlás, visszavonhatatlan élettelenség, halálos semmi, tébolyító süketség...” A Portugál világsikerű szerzőjének második regénye utópia a jelenből, minden aktualitáson túlmutató, igazi téttel.

Egressy Zoltán 1967. augusztus 2-án született Budapesten. József Attila- és Szép Ernő-díjas író.

 

Részlet a könyvből:

Renzo Lavator atya, hivatalos katolikus angyalológus szerint az általánosan elterjedt vélekedéssel szemben az angyalok szárny nélküli lények, a téves ábrázolás tette torzzá és giccsessé őket, pedig nem azok, és bár az emberi szem számára láthatatlanok, a jelenlétük más módon folyamatosan érzékelhető, vázán megtörő fénysugarakként kell őket elképzelni, nyalábokként, energialöketekként, nem túlságosan nehéz, mindössze némi érzékenység és nyitottság szükséges hozzá, még csak nem is kell nagyon elvonatkoztatni, semmi különösebb lilaság nincs a dologban, gondoljuk meg, a napsugarakat sem közvetlenül látjuk, csak ha a fény kristályon vagy prizmán áthaladva részeire bomlik, mégsem kételkedünk a létezésükben.
Figyelemre méltó nézeteit a Los Angeles-i atya nemrégiben egy római angyalügyi konferencián fejtette ki, a megbeszélés apropójára nem derült fény, talán az adta, hogy a szakértő szerint világszerte ismét divatba jöttek a Bibliában méltatlanul háttérbe szorított, szeretetteljes teremtmények. Renzo Lavator felhívta a figyelmet arra, hogy mostanság különösen nagy szükség van a tevékenységükre, a materializmus és a szekularizáció ugyanis kinyitotta a kaput az ördögnek, hogy ez konkrétan magát a pokol kapuját jelenti vagy szimbolikusan értendő, arról nem szólt, itt jegyezzük meg, a neves angyalológus egyben démonológus is, valószínűleg komoly titkok tudója.
Azt sem ecsetelte, a kívánatos emberi nyitottság vajon segít-e a szárny nélküli fénylényeknek visszacsukni a kaput, egyáltalán, feladatuk-e ez, a zárás, vélhetően egyetlen árva kérdés sem hangzott el ezzel kapcsolatban, ki tudja, tartottak-e például sajtótájékoztatót, de ha tartottak is, zavarba merte-e hozni bárki akadékoskodással a titokzatos embert, nem lennének pedig érdektelen kérdések a fent említettek. Julit és Misit egészen más izgatja az interneten ma olvasott hír kapcsán, ráadásul nem ugyanaz, a lánynak angyalokkal kapcsolatos régi élményei jutnak eszébe, Misi viszont szerelme arcának hirtelen változására figyel fel, és ijed meg tőle valamelyest, Juli még reszketni is elkezd, Misi feláll, odalép hozzá, óvatosan a vállára teszi a kezét, nem orvosként, hanem szerelmesként, mielőtt megszólaltatná az aggodalom, a lány rámosolyog.
– Fűts be kicsit. Fázom, mint egy eper.
– Eper.
Juli bólogat, sokat.
– Én tudok annyira fázni, hogy nem bírok magamhoz térni – mondja, és újra mosolyog összezárt szájával.
Misi ismeri már jól Juli lakását, tudja, mi hol van, mi merre hány lépés, mennyire kell balra tekerni finom mozdulattal a világosbarna cserépkályha bumszli, fekete kapcsolóját ahhoz, hogy kellemes meleget adjon pár percen belül, nem nagy ügy, Héra-rendszer, megörült, amikor először meglátta a kályhát, otthonos érzeteket keltett benne, vajon bútornak számít vagy csak a funkciója fontos, nem tudta eldönteni, szép tárgy mindenesetre, feldobja a kicsi szobát, ilyen típusú fűtőalkalmatossággal gyerekkorában találkozott utoljára, anyai nagyszüleinél, ott mindig kellemesen érezte magát.
A lakás, amelyben immár egy hete éldegélnek, valójában nem Julié, csak bérlemény, január elsején költözött el a szüleitől, ezt kérte tőlük tavaly karácsonyra, a szabadságot. Az apja fizeti a lakbért, első megközelítésben könnyebbnek tűnik tehát a helyzete, mint Latin Orsolyáé volt felnőttéletkezdésekor, költheti a nővérkefizetését arra, amire akarja, lakásra nem kell, legalábbis egyelőre, nyilván nem marad ez így, míg világ a világ. Más szempontból viszont a festőnő nincs lekötelezve, nem függ senkitől, az apjától nem is tudna már, a szeszélyeitől annál inkább, bár ez ügyben Juli mindennapjai sem irigylésre méltók, néha úgy érzi, saját maga számít a legproblematikusabb társaságának, hiába minden rálátás, játék, pirosság, szerelmesség.
Nyolcadik közös éjszakájukra készülnek, háromszor már főztek is, sokat számít, még ha nem sikerült is különösebben jól sem a paradicsomleves, sem a pestós tészta, sem a borsófőzelék, remélhetőleg élvezik majd jobb minőségű, izgalmasabb étkek ízét is, beterveztek jövő hétre egy bonyolultabb, brokkolis estebédet és valamikorra egy thai green curryt, barna rizzsel.
Egyikük sem számított ilyen elképesztő haladási sebességre azon a múlt heti kórházi hajnalon, mégis így alakult, talán az esőnek köszönhető minden, vagy inkább az azt követő lelkiállapotnak, az együtt átélt sokknak, a közös megnyugvás leküzdhetetlen vágyának, a félelemnek az egyedülléttől, érdektelen már, így kellett történnie.
Az ifjú orvos ez idáig egyszer ment haza, mindjárt a vihar másnapján, két nagyobb sporttáskával érkezett vissza rövid időn belül, ruhákat hozott és a mindennapok gördülékeny működéséhez szükséges legfontosabb tárgyait, pár könyvet például, a következő menet nagyobb szabású lesz, de mindent még nem akar áthozni, így is túl gyors a tempó, visszaüthetnek az elkapkodott dolgok, mindketten bíznak benne, hogy nem fognak, vigyáznak majd, még sokáig jobban figyelnek a másikra, mint magukra.
Misiben valamivel több az óvatosság, mint a lelkesedés, néha úgy gondolja, okosabb lett volna várni a közös fedéllel, mindegy már, legalább hamarabb kiismerik egymást, ettől persze még nem lenne szerencsés, ha túl korán tévhitekbe ringatnák magukat a jövő bizonyosságával kapcsolatban, még akkor sem, ha az alapokat sikeresen lerakták, mennyi nehézség adódhat pedig ilyenkor, az első vécére menés, vagy hogy ki mikor és mi módon ébred, Misi kávéval kezdi a napot, Juli visszafekvéssel.
Egyfajta rapid megoldási módszerként kialakítottak egy összeölelkezéses mozdulatsort, őszinte még, később kényszeressé válhat, ezzel töltik ki a némaságból fakadó szüneteket, mert előfordul olyan is, nem baj, alapvetően működőképes a kapcsolat, még bele sem gondoltak, mi történne, ha soha nem lennének problémák, igaz, abba se, mi van, ha felbukkantak máris, csak elnyomják őket, a kinti köd szürkésfehér, a benti rózsaszín, ilyen a szerelem.
Misinek nem volt nehéz dolga a feleségével, megbeszélték a leglényegesebb, praktikus teendőket, tíz percet szántak rá összesen, egyszer majd hosszabb időt is fognak, most korai lett volna, ez még az elkeseredett düh időszaka, a fájdalomé, a másik bántásának szándékáé, változó intenzitású negatív érzelmek váltják egymást a két szívben és agyban, főleg a feleségében, ott agresszív töltetek is vannak, jobb kerülni egymást egy darabig, a család harmadik tagja, az idős mopsz tanácstalanul ténfereg napok óta, neki valószínűleg jobban hiányzik a férfi gazda jelenléte, mint Rékának, Réka a feleség.
Tartotta magát, ameddig tudta, most már egyre többet sír, igazságtalannak és megbocsáthatatlannak érzi, ami történt, kárba veszett időnek tűnnek a férjével töltött évek, mire volt jó, az egész kérdőjeleződik meg, csak vesztegették az időt, ez az érzés dolgozik benne, ezért különösen nagy dolog, hogy mégis együttműködő, emelkedett lélekre vall, szereti a párját még mindig, annak tartja, a párjának, annak is fogja mindig, a lelke legmélyén azt kívánja, legyen boldog, ha mással, hát mással, egyetlen dolog bántja, de az nagyon, képtelen elhinni, amit állít, hogy Julival csak most jött össze.
Ezt lehetetlen elképzelnie, nyilvánvalóan ordenáré hazugság, nem érti, mi szükség rá, nem romlott volna meg a viszonyuk hónapokkal ezelőtt, ha nem lett volna valakije a férjnek, ezt gondolja, pedig nem volt, de csak mert akkor még nem akarta, hogy legyen. Beadták a válópert, az események csupán felgyorsultak a kórházi hajnal után, érthetetlen, mi a gondja, vagyis hát dehogy érthetetlen; amit kimondtak, kimondták már korábban, ez igaz, de szembesülni nem akartak vele, ehhez új kapcsolat és az elköltözés kellett.
Réka üres szívvel és nyitott szemmel feküdt első magányos éjszakáján, rémületben töltötte az évtizedeknek tűnő órákat, nem telt az idő, örökre sötét akart maradni, hajnal felé rázni kezdte a hideg, a kutya megérzett valamit, beslattyogott a szobába, pofátlanul az ágyba is bemászott, hely volt bőven, elfért, sokáig horkolt, Réka csak akkor zavarta le a földre, majd ki a szobából, amikor már világosodott, utána sírta el magát először.
Misi Julival töltött első éjszakája ezzel szemben felszabadultnak és boldognak bizonyult, a jövő minden tekintetben reményteljesnek tűnt, mi baja történhetne két ilyen szerencsés túlélőnek, ha az élet élni hagyta, sőt, összeboronálta őket, a második, a feleséglátogatós nap éjjele viszont a zavaros gondolatok éjszakája lett, Misi fejében összevissza gomolygó érzések kavarogtak, a legócskább lelkiismeret-furdalás gyötörte, egyfelől a történtek miatt, másfelől azért, mert nem tudta nem érezni, amit érzett; forgolódott az ágyban, Juli a hátán fekve aludt, Misi nézte az arcát, és nem rá gondolt, hanem Rékára, aztán váratlanul Bajusz bácsira, őt el kellene hozni valamikor, ez járt a fejében, Bajusz bácsi a kutya.
Szegény állat nem értheti, mi történt, se szélmozgás nincs az utcán, se a megszokott sétáltató embert nem látja, nincs módja megkérdezni a nő gazdit, hová tűnt a férfi, aki élete első, hiperaktív hónapjaiban az egyetlen kapcsolatot jelentette számára a külvilággal, nem is létezne kutyák számára felfogható és elfogadható magyarázat, hiányzik a jelen- és a jövőkép, fel sem vethető ilyesmi egy mopszaggyal kapcsolatosan, üresen tátong az ágy egyik fele, ahová reggelenként ébreszteni érkezett, ha így marad, elképzelhető, hogy ezentúl ő alszik majd ott éjjelenként, nem, ezt rosszul érzi, ilyesmire nem kerül sor többé.
Juli sokszor furcsa még Misinek, ez minden felsorolt pozitívum mellett elhallgathatatlan tény, ma délelőtt például azt mondta, engem még senki nem hívott habfürdőnek, a fiú nem vette még fel teljesen a ritmust, nem érti ezt a nyelvet, másfajta humorhoz szokott; akut probléma mindenesetre nincs a lánnyal, most ez a leglényegesebb, az iménti reszketés nem betegséget, kimerültséget vagy összeomlást jelzett, egyszerűen csak hideget, fázott, ennyi az egész. Mondja ő, valójában az angyalos hír bolygatta fel, az első őszintétlenségen is túl vannak tehát.
Misi röhögve olvasta fel laptopja képernyőjéről Renzo Lavator atya szavait, most, hogy befűtött, megint szóba hozza, ismét nevet, ugyanazon, a szárnyakon meg a pokol kapuján, meg azért is, mert megkönnyebbült, az előbb hülyéskedett a lány, és ez kizárólag olyankor fordul elő, amikor jól érzi magát, ennyire már ismeri, most mégis hiába kísérletezik közös nevetéssel, szövetségkötéssel, Juli nem reagál a vatikáni hírre.
Néz maga elé, a gyerekkorára gondol, sokáig látott olyasmit, amit mások nem, próbált nem kérkedni vele, titokként kezelte, nem akart érdekeskedő gyereknek tűnni, úgy érezte, képtelen lenne értelmesen elmagyarázni bárkinek is, hogy angyalokat lát, bár ki tudja ma már, nem valamiféle éber álmodozás volt-e az egész. Egy biztos, akár valóság, akár képzelet, az emlékeiben apró szárnyacskákkal szerepelnek az angyalok, általában a polcokon üldögéltek, néha szóltak hozzá, tanácsokat adtak, főként, ha gondolatban erre kérte őket. Homályosan rémlik valami rossz előérzet is, átéli most megint, a szülei autóval jöttek haza valahonnan, az angyalok szomorúak voltak, más nem ugrik be, csak ez, meg a szomszéd sivalkodása nem sokkal később, a balesetben az anyja meghalt, az apja megúszta karcolásokkal, ez volt az utolsó alkalom, amikor angyalokat látott, most azon tűnődik, elhagyták, vagy ő nem akarta többé észrevenni őket, szárnyak viszont voltak, ez nem kérdés.
Orsolya lakásából másodikként távoztak egy héttel korábban, elsőként Aszfalt Harlequin hagyta el a helyszínt, mégpedig pánikszerűen, nem értették a jelenlévők, mi történhetett a konyhában, kétpercnyi ottlét után kiviharzott, és elhúzott a lakásból, el se köszönt a házigazdától, sőt a fiától se, úgy viselkedett, mint aki nem bírja tovább a feszültséget, csak hát olyat senki nem tapasztalt, magyarázatot Viktóriától sem kaptak a jelenlévők, igaz, nem kérdezték őt, szavakkal legalábbis. Kérdő tekintetekkel találkozott, elsősorban Orsolya részéről, mindhiába, nem mondott semmit, miután kisétált a konyhából, pár másodperccel Harlequin után.
Misi és Juli kedvesen, udvariasan búcsúzott el, mint egy megfontolt, középkorú házaspár, anya és lánya komoly zavarba jött távozási tervük hallatán, főként mert a levélgyűjtő semmi jelét nem adta hasonló jellegű szándéknak. Latinné próbálta marasztalni őket, még a rokfortot is belengette, ezzel kétségtelenül létező éhségükre apellált, de erőfeszítései hatástalanok maradtak, nem akartak tovább maradni, éppen az éhség űzte őket, csakhogy másfajta, olyan, amelyet tanúk nélkül szerettek volna csillapítani.
Ahogy mentek le a lépcsőn, a fordulókban meg-megálltak, többnyire a lány mozdult ki az ölelésekből, sietett volna haza, nem volt kérdés, együtt maradnak-e, ennek megfelelően az úti cél se lehetett többesélyes, Juli bérelt lakása felé indultak a sarkon leintett taxival, heves csókolózással fűszerezték az utat, a sofőr érzéketlennek bizonyult, vagy csak suttyó paraszt volt, először a viharról próbált beszélgetni, aztán Skodája új, sárga színéről, ezzel összefüggésben a fóliázás okozta kellemetlenségekről, az ostoba, uniformizáló szabályokról, négy-öt perc is eltelt, mire észrevette, hogy nincs fogadókészség, akkor végre elhallgatott, a visszapillantó tükröt bámulva azonban végig szemmel tartotta utasait, nem szórakozott rosszul, egyetlen necces jobbkezes szituáció adódott mindössze az út során.
A rádióból a Mennyország a Duna-parton című örökzöld szólt, a taxis is énekelte, a folyótól ugyan távolodtak, ezzel együtt jó háttérmuzsikának bizonyult a hátul éledező szerelemhez, több is volt ez már, mint ébredezés, angyalom, ma légy a hívem, dalolta az énekes és a sofőr, utóbbi hamisan.
Volt egy szövegrész, amelyet minden alkalommal erősen megnyomott, a csillagokra vár az alkony sor tetszett neki különösen, újra és újra elérzékenyült tőle, adta a dinamikát hozzá, amennyire tudta, talán mégsem suttyó, érzéketlen paraszt, csak figyelmetlen kicsit, nincs jelentősége, a kocsiban sem volt, a szerelmesek nem foglalkoztak se a témafelvetésekkel, se a dalszöveggel, pedig a néha mindig arra járom az utam sor például figyelemre méltó, a néha mindig egészen julis megoldás, a lány azonban érthető módon nem volt abban a helyzetben, hogy felfigyeljen rá.
A közterület, amely felé tartottak, a Turán nevet viseli, a fiú tudta, mi a róla elnevezett átok lényege, a lány csak halványan, hallott róla valamikor, de rég kiment a fejéből, viszont tudott mást, a költözéskor utánanézett, a szó nemcsak a közép-ázsiai sztyeppék vidékének a neve, hanem egy etruszk istennőé is, ráadásul szárnyas, ráadásul a szerelemé, mi másé lenne.
Nyolc napon és hét éjszakán vannak túl, Misinek most először gyanús a lány viselkedése, nem a hőmérséklettel lehet itt gond, felsejlik a fiúban, esetleg az angyalokkal kapcsolatban van-e valami, lám, neki is vannak megérzései, egyelőre nem kérdez rá, nem mer, belecsókol Juli szép nyakába, és bekapcsolja a tévét. Két napja talált rá a Karácsonyi hangulat nevű csatornára, kandallót mutat a képernyő, ropog a tűz, végtelenítve, megy éjjel és nappal, benne van a begolyózás eshetősége, ám ő igyekszik inkább egyfajta relaxáló segédeszköznek tekinteni, bámulja, mint valami mandalát.
Juli meg őt nézi, ezt most nem nagyon érti, nem értette már tegnap se, bízik benne, hogy Misinek nem ez lesz a hobbija. Az angyalok járnak a fejében, a szárnyak, hogy hova tűntek a baleset után, mert ott voltak, ebben most már biztos, szégyelli magát az előbbi elbizonytalanodás miatt, mintha árulást követett volna el ellenük.
Misi a pokol kapuján tűnődik, hogy jön ide a materializmus és a szekularizáció, miért éppen azok nyitnák meg az utat a sátánnak, főként a szekularizáció, micsoda hülyeség, mi ez a megnyitás egyáltalán, volt-e valaha, egyetlen pillanatra is zárva az a kapu, volt olyan, amikor nem volt tárva-nyitva?

A Kiadó engedélyével.