Főkép

Személy szerint engem mindig is foglalkoztatott az a kérdés, vajon milyen érzés lehet ikernek lenni – amikor van belőled még egy, valaki, aki látszólag ugyanolyan, mint te, akivel karöltve megteszed életed első mérföldköveit, amikor már azelőtt van egy társad, hogy igényelnéd ezt. Milyen érzés lehet, hogy sohasem vagy egyedül? Milyen érzés nap, mint nap tükörbe nézni tükör nélkül? Így hát nem is volt kérdés, hogy el akarom-e olvasni ezt a regényt, vagy sem. Anglia vadregényes vidéke, mint helyszín, már csak a bónusz szívmelengető ráadás volt.

 

Rögtön az elején le kell szögeznem, hogy aki a fülszövegben megpendített szerelmi történetet, esetleg a krimit várja, az lehet, hogy húzni fogja az orrát, mert nem egészen ezt kapjuk: inkább a kettő esszenciájának keverékét, egy sokkal mélyebb, a lélek húrjait megpendítő történetet, melyben az idő, mint csalafinta játékmester kalauzol minket Suffolk vadregényes tájain egyre beljebb és beljebb az emberi szív legmélyebb rejtekébe.

 

Isolte és Viola egypetéjű ikrek, akiknek az élete 12 éves korukig egészen sajátos mederben zajlott. Édesanyjuk szabad, szárnyaló természet volt, aki meglehetősen egyéni elveket vallott a gyermeknevelésről – a két kislánynak még abban is volt része, hogy az erdőben, hármasban éldegéljenek egy kis házban, ahonnét aztán kalandos felfedező utakra indulhattak napnyugtáig, s néha még azután is. Véd- és dacszövetséget alkottak egy másik ikerpárral, Johnnal és Michaellal, sajátos körükben senki másnak nem volt hely, s ilyen szoros barátság senki máshoz nem fűzte őket soha többé.

 

Azonban az élet olykor tragédiák sorozatát zúdítja az emberek nyakába, megváltoztatva ezzel sorsuk alakulását, s így történt hát, hogy Issy és Vi kikerültek a vadonból, és miközben új életükbe próbáltak belenőni, és elvágni a múlt kötelékeit, szép lassan egymástól is eltávolodtak. Issy sikeres újságíró lett, szerzett magának egy sármos, jóképű barátot, aki közkedvelt divatfotós Londonban, s látszólag teljesen beilleszkedett a normális életbe. Mindeközben Vi csak sodródik, mint egy eltévedt luftballon, nem találja a helyét sehol, evészavara teljesen eluralkodik rajta, és a régi múltbeli érzés, miszerint ő csupán Issy árnyéka, egyre inkább valósággá válik: Vi lassan önmaga árnyékává válik, szinte elfogy ebből a világból.

 

Roppant különös, hívogató, fülledt, s talán egy cseppet misztikus a regény atmoszférája. A váltott idősíkok és nézőpontok egyre inkább beleviszik az olvasót a történet körforgásába, mintha csak elvarázsolna, elbájolna minket a regény. Tetszett, hogy az elbeszélésmód különbséget tesz az ikrek között: Vi szemszögét, gondolatait egy az egyben megismerhetjük, Issyt pedig csak közvetett módon, mintha az írónő megadná azt a figyelmet Vi karakterének, amit megérdemel, s amit talán csak egyetlen embertől kapott meg élete során. Az időnkénti „emlék az emlékben” történetmesélés pedig jól érzékelteti, hogy a múltbeli történésekkel kapcsolatos érzéseink mennyire időtlenek, örökösen cirkulálóak, soha meg nem szűnőek, különösen akkor, ha nem volt lehetőségünk kifejezni őket. Bent rekednek valahol a tudat és a lélek ösvényein, s egyre csak keresik a kifelé vezető utat.

 

Ezen kívül én nagyon élveztem a múltbeli emlékképek felbukkanását is: Vi szemén keresztül újra gyermekké lettem, felpattantam a biciklire, és csak tekertem, tekertem a hepe-hupás erdei utakon, bepiszkoltam a nadrágom, fára másztam, engedtem, hogy összeborzolja a hajamat a szél, s az élményektől kipirulva, porosan, ámde elégedetten estem haza vacsoraidőre. Képtelenség nem bevonódni, s visszaemlékezni, milyen is volt, amikor a természet hangjai, vagy egy kavics csobbanása a vízben lenyűgözött minket, amikor elméleteket gyártottunk különféle jelenségekkel kapcsolatban, amikor hittünk a szörnyekben és a hercegnőkben, amikor először dobogtatta meg a szívünket valaki, amikor közös titkokat dédelgettünk a barátainkkal, s az örök harag lehetősége volt a legfenyegetőbb dolog, amit csak el tudtunk képzelni. Olvasóként igenis ott bolyongunk az erdő közepén, s közben valahol a saját emlékeink tengerén is evezünk, ráadásul mindezek mellett eme gyermeki kíváncsisággal és éleslátással próbálunk rájönni, hogy azon a bizonyos nagy veszteségen kívül mégis mi a csoda történt még ezzel a két kislánnyal, de főleg Violával, hogy idáig jutottak. Valami baljóslatú, fülledt, nyirkos feszültség folyamatosan ott lóg a levegőben, de nem tud kitörni, hanem alattomosan behálóz minket.

 

Az erős érzelmi tölteten, a lappangó tragédiákon, valamint a finom kapcsolati szálakon és rezdüléseken kívül a regény azt a fontos kérdést is feszegeti, hogy mitől egyéniség az ember, s vajon lehet-e önmagunknak maradni akkor, amikor lényegében kettő van belőlünk? Az ember egyszeri és megismételhetetlen lény, mindenki el tudja magát különíteni a többiektől, mind a külső, mind pedig a belső tulajdonságai mentén. Ugyanakkor az egypetéjű ikrek DNS állománya azonos, s a laikus szemlélő számára kívülről is teljesen egyformák. Hajlamosak vagyunk sutba dobni az emberek egyediségéről alkotott tézisünket, s egyforma lényekként, szinte egy identitásként kezelni őket. Becsap minket az észlelési illúzió, hogy teljesen egyformák, s ezért mindjárt azt feltételezzük, hogy minden másban is egyeznek.

 

Issy és Vi kiváló példája annak, hogy az azonos külső jegyek mögött merőben eltérő belső világ bontakozik ki. S vajon milyen lehet ilyen szoros kötelékben élni? Megteremthető-e az énazonosság érzése anélkül, hogy a másik félnek kárt okoznánk, anélkül, hogy elárulnánk ezt a köteléket? Issynek és Violának kétszer olyan keményen kell küzdeniük önmagukért, hiszen mindenki egyszerre észleli őket, s az élet állomásain is közösen lépkednek keresztül. Nehéz lehet számukra kialakítani valamit, ami a sajátjuk, ami egyedül az övék, s nem kell a másikkal osztozni rajta. Issy és Vi talán pont ezért váltak divergenssé, az önálló identitásuk megteremtése közben a „mi” érzése, a „mi” énállapot egyre inkább töredezetté vált, s miközben Issy felemelkedett, Vi ennek megfelelően egyre mélyebbre süllyedt. Issy azonban mégsem tudja olyan gondtalanul belevetni magát az új életébe, mert ezáltal fél lábbal kifelé van a „mi” életből, egy másik életből, ahová korábban ezer szállal kötődött, s Vi mint a múlt elfeledett traumáinak megtestesítője, még mindig árnyékként kísérti.

 

A drámai helyzetek mellett azonban megmutatkozik az igazi szeretet, a hűség és a lojalitás képe is. Ebben a történetben megláthatjuk, hogy a komoly érzésekhez nem lehet valaki túl fiatal, netán túl öreg, mert az érzések kortalanok, időtlenek, hegyen-völgyön átívelnek, s még sok-sok évet átszárnyalva is ugyanolyan erősek és élénkek, mint abban a pillanatban, amikor keletkeztek. S van, hogy a másik iránt érzett szeretet akkor is velünk marad, ha kimondatlan, akkor is, ha térben és időben máshol vagyunk, akkor is, ha semmi remény nem táplálja, csupán a szív és az emlékezet.

 

Ez a regény egy kicsit megtanít minket újra gyermeki szívvel hinni a csodákban, bízni egy érzésben a szívünk mélyén, figyelmet szentelni azon dolgoknak, amik ezt néha sajátos módon követelik, meghallani a lelkiismeretünk szavát, s nem mindentudóan elhallgattatni azt, hanem megpróbálni a dolgok mélyére ásni, és helyre tenni a helyéről elmozdult darabkákat. Megmutatja, hogy bár rengeteg munka és energia szembenézni önmagunkkal, valamint a tetteink következményeivel, s még így is bátran vállalni, azt, akik vagyunk, de meg kell tennünk, még akkor is, ha emiatt csodabogárrá avanzsálódunk mások szemében, mert a beilleszkedés igénye mellett mindennél fontosabb, hogy megmaradjunk önmagunknak, mindenkor, minden időben.