Főkép

Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít. Így van. Hét év távlatából már tudom. De ez a gyógyulás nem jelenti azt, hogy valami nem fáj, hogy valaki nem hiányzik, csak annyit, hogy a lelkünkön esett seb már nem nyílt, nem érheti fertőzés, de ettől még igenis ott van. A hiány. De valójában ilyenkor önmagunkat sajnáljuk. Szemét dolog ezt így kimondani? Az. De így van. Szerintem.

 

Azt mondták, sok zsepivel vágjak neki az olvasásnak. Hittem is, meg nem is. De érdekelt a könyv. Sőt, igazából nem is annyira érdekelt, inkább vonzott. Pedig tudtam, hogy fájni fog. Csak azt nem, hogy mennyire. De nem azért, amiről szól, hanem azért, amit kivált az emberből. Nem akarok beszélni a könyvről, legalábbis nem direktben, mert számomra ez egy olyan könyv, amiről nem lehet beszélni. Mert nem lehet szavakba önteni azt, amiről szól. Vagyis lehet, de azok a szavak csak árnyékai lehetnek a valóságnak.

 

Ez a könyv nem tesz mást, mint leír valamit, amit nem foghat fel senki, aki nem tapasztalta meg azt, amiről szól. Nem közvetetetten, hanem közvetlenül, a saját bőrén. Lehet érzelegni, lehet áltatni magunkat, lehet véleményt formálni, sőt, mivel az mostanában annyira nagy divat lett, ítélkezni is, de felesleges. Aki nem élte át azt, amit a történet elbeszélője, nem értheti teljes valójában az egészet. Aki nem szülője egy olyan gyereknek, mint a történet elbeszélője, szintén nem értheti teljes valójában az egészet. Aki nem veszített el még senkit, akit nagyon-nagyon szeretett, nem fog tudni mit kezdeni vele. Vagyis sírdogálni fog rajta, és talán a lelkét is megérinti, de az nem lesz ugyanolyan. Aki elveszített valakit, de önmaga nem éli át a mindennapi kínt és küzdelmet, ugyanúgy kívülálló marad, mint a többiek, de talán a lelki fájdalmat régi ismerősként fogja üdvözölni.

 

Hét éve veszítettem el az édesapámat. Rákos volt. Nagyon szerettem, de beletörődtem, hogy ennek így kellett lennie. Hét éve minden nap azon dolgozom, hogy képes legyek nélküle élni az életemet, azzal a tudattal, hogy ami vele történt, az velem is bármikor megtörténhet. Mint ahogy bárkivel. Mert a rák már csak ilyen. Nem válogat. Jön, lát, és általában győz. Lehet, hogy csak idővel, de győz. Mondhat bárki bármit, ez akkor is így van. A tudomány jelenlegi állása szerint minden kezelés csak haladék, de nem megoldás. Ennek ellenére élni kell, minden napot úgy, mintha az lenne az utolsó. Ha ezt elfogadjuk, Hazel és Gus szerelmét is elfogadjuk. Ha nem, akkor ez a könyv nem nekünk szól.

 

Én úgy hiszem, nekem szól. De nem rólam. Megható, ugyanakkor tényszerű is. Szeretnénk utálni Peter Van Houtent azokért a szavakért, amiket a fiataloknak mond, amikor azok meglátogatják őt, de ha mélyen a lelkünkbe nézünk, nem tehetjük, mert nincs jogunk hozzá. Véleményünk lehet róla, de nem ítélkezhetünk fölötte, hiszen nem tudhatjuk, miért mondja azt, amit. Legalábbis akkor és ott. Legfeljebb sejtésünk lehet a személyes érintettségről, ha elég empátiával rendelkezünk, de semmi több. Amit kimond, az mind igaz, csak akkor és ott kegyetlennek tűnik. Valójában az is. Mert mindannyian tudjuk, hogy igaza van, de nem illik beszélni róla. Legfeljebb szűk körben, barátok között, akik nem értik félre a szavakat, amiket kimondunk.

 

Furákat írok? Igen. Zavar? Nem. Mert belőlem ezt hozta ki ez a könyv. És még sok minden mást, de azokat megtartom magamnak, mert túlságosan személyesek. Kívánom, hogy aki elolvassa John Green regényét, legalább így érezze magát, mint én! És aki esetleg nem szenvedett eleget, menjen szépen moziba, és nézze meg a filmet is!