Bret Easton Ellis: Az informátorok
Írta: Galamb Zoltán | 2014. 06. 01.
Nem kell hozzá komolyabb irodalmi tájékozottság, hogy megállapítsuk, Bret Easton Ellis eddigi egyetlen novelláskötete viszi tovább legkövetkezetesebben a nyolcvanas évek amerikai minimalizmusát, jelesül a Raymond Carver-i, Donald Barthelme-i elbeszélő kispróza hagyományait. Ellis alakjai a mai amerikai középosztály szokványos problémáival: a párkapcsolatok buktatóival, az új környezetbe való beilleszkedéssel, a hétköznapok bosszantó apróságaival igyekeznek megküzdeni. Mindehhez hozzáadódik a jellegzetes ellisi stílus és témakezelés. Az első olvasatukban önállónak és különállónak ható elbeszélések között az olyan visszatérő mikromotívumok teremtenek ornamentikai kapcsolatot, mint a Wayfarer napszemüveg vagy a lényegében minden novellában felbukkanó ördögszekér.
Egyes szereplők Kurt Vonnegut esszé-jellegű köteteihez hasonlóan bukkannak fel újra meg újra, ám mindig más asszociációs kerettel alakjuk körül. Megmaradt azonban a magukkal és érzelmeikkel kezdeni mit sem tudó, kiégett Los Angeles-i gazdagok világa, a kommunikációra képtelen, a szélben tehetetlenül s zörögve sodródó magházak módjára vergődő üres lélekedények, valamint az értelmezést jócskán elbizonytalanító, többször is szemszöget váltó, egyes szám első személyű elbeszélés.
Ha valaki nem a tartalomjegyzékkel kezdi az olvasást, vélhetően csupán az utolsó előtti novella olvasásakor kezdi gyanítani, hogy a kötetet szigorú szimmetria jellemzi. A Bruce nevét a címében említő két rövidke keretdarab között – noha semmi biztosítékunk rá, mindössze sejthető, hogy a két Bruce valóban egy és ugyanaz a személy – az író a haláltól a halálig juttat el minket: a megtörtént és feldolgozatlanul maradt haláltól, a biztosan bekövetkező, érzelmileg szintén kezelhetetlen halálig. A középpontban pedig az egyetlen novella áll, mely ténylegesen kilép Kalifornia kopáran csillogó álomvidékéből.
A kötet különlegessége, hogy Anne Rice óta szinte kizárólag Ellisnek sikerült valóban új felfogásban beépítenie a vámpírizmus témáját valamely kortárs elbeszélésbe, továbbá, egy rövid szereplői kinyilatkoztatás erejéig – jóllehet a többszörösen áttételes irónia miatt akár viccnek is tekinthetően – felhasználni a tudományos-fantasztikum egyik immáron közhelyessé tett toposzát. Depressziós hangulatban inkább ne fogjunk hozzá Az informátorokhoz, máskülönben kifejezetten elgondolkodtató olvasmány, amely sokáig a fejünkben motoszkál még, és akár többszöri nekirugaszkodást és alaposabb ismerkedést is megérdemel.