Főkép

Idén tavasszal menetrendszerűen megérkezett a soron következő Wodehouse-történet, amely ezúttal a jól ismert Shropshire megye tájaira repíti az olvasót. De mielőtt kéjesen megmártóztatnánk a hétköznapok szürkeségébe belefáradt agytekervényeinket a vidéki Anglia buja zöldjében, felvezetésként előbb még bekukkantunk egy New York-i rendőrségi fogdába, valamint London egy kevésbé felkapott környékén található bérházába.

 

Ez a két rövid kiruccanás pont elegendő a Wodehouse-regényekben kívánt mennyiségű bonyodalmak előidézéséhez, és bizony minden szereplőnek a maximumot kell nyújtania, ha lelkiismeretüket ahhoz a tóhoz akarják hasonlítani a végén, amelynek mozdulatlan felszínén az egész napi munkában megfáradt vörös napkorong áztatja képzeletbeli lábait. Mert bizony a fenséges blandings-i kastélyban ismét felüté fejét az ármánykodás, valamint a kivagyiság és a kishitűség szelleme. Természetesen történetünk nem gótikus história, és errefelé szerencsére a holtak sem háborgatják az élőket, külső piszkálódás nélkül is van azoknak elég bajuk.

 

A sorscsapások felsorolását kezdhetem például a minden csütörtökön bekövetkező nyílt nappal, amikor a szájtáti turisták, vagy éppenséggel a környéken unatkozó kirándulók potom belépődíj ellenében közvetlen közelről megcsodálhatják egy szerénynek egyáltalán nem nevezhető főúri lak termeit, parkját, virágoskertjeit és nem utolsó sorban lakóit. A rend fenntartását hivatott táblák („Szíveskedjenek a sorban maradni”, vagy a némiképp határozottabb „Kérjük, ne nyúljanak a kiállított tárgyakhoz”) ellenére mind a személyzet, mind a tulajdonos (Lord Emsworth), mind a rokonság olyan érzéssel dől hátra képzeletbeli vagy valós karosszékében a látogatók távoztával, mint amilyet eleink érezhettek a tatárjárás végét bejelentő királyi hírnök láttán.

 

Eltérő mértékben ugyan, de az is minden itt lakót érint, ami a disznóól környékén történik. Természetesen a népesség többségét teljesen hidegen hagyja – megjegyzem jogosan – a sertéslak, függetlenül annak lakott vagy lakatlan állapotától. Mi, akik évek óta figyelemmel kísérjük a világ eme félreeső kastélyának esztétikai és gyakorlati okok miatt a főépülettől távolabb elhelyezett cocalakját, tudjuk jól, hogy itt található a Császárnő (a megyeszerte ismert díjnyertes emse), aki fontos szerepet tölt be Lord Emsworth életében. Ha a Császárnő jóllakottan röfög az óljában, akkor a ház „ura” is elégedett, és ennek folyományaként mindenki azt csinál, amit akar. Ezúttal az itt vendégeskedők közül páran a szegény kocára nézve ártalmas terveket szövögetnek, szóval a kedélyek borzongása várható, legalább olyan nagy valószínűséggel, mint ahogyan errefelé nem múlhat el hét derekas eső nélkül.

 

Kinek mindez nem elég, az kedvére lubickolhat egy szomorú szerelmespár, egy boldog jegyespár, továbbá az egymással fasírtban lévő, „nem is tudom, mi van köztük” pár romantikus históriájában, amelyek első ránézésre olyan sebességgel száguldanak a beteljesületlenség sziklája felé, mint amilyen gyorsasággal a pletykák terjednek a helyi kocsmában. A világvége-hangulatot egyetlen, a jövőre nézve határozott elképzelésekkel rendelkező főrend képes eloszlatni, aki ezt a csodát nem hatalmi szóval, hanem a legfurmányosabb tervek kitalálásával és – dacára a menet közben felmerülő tengernyi akadálynak – megvalósításával viszi végbe. Ebből persze családi civódás, fokozott rendőri jelenlét, és széles körben terjedő alkoholizálás kerekedik – egyszóval minden adott egy hamisítatlan Wodehouse-történethez, amit olyan mesés szövegek jellemeznek, mint például ez:

„Annak idején rengeteg rendőrt ismertem, és mind azt mondták, főleg akkor érezték, mily sivár és kiábrándító is a létük, amikor hiába koptatták tövig a lábukat, mégsem sikerült nekik elcsípni az emberüket. Ez a csalódás nagyjából ahhoz mérhető, mintha karácsonykor az ember egy ajándékot sem találna a fa alatt. Mindazonáltal sose feledjük, az efféle pofonokat a saját jól felfogott érdekünkben kapjuk a sorstól. Ettől válunk egyre gazdagabbá lelkileg.”

 

A szerző életrajza