Ian McDonald: Brasyl

Brazília. 1732-ben egy jezsuita admonitor, Luis Quinn érkezik az országba, ahol a bennszülött törzsek között korábban már több rendtársa is odaveszett – feladata nem kevés kitartást, lelkierőt és bátorságot kíván, azonban az Amazonas dzsungelében olyan dolgokkal szembesül, amire még ő sem számított. 2006-ban Marcelina Hoffman egy új valóságshow-t szeretne készíteni a „szemétre” nagyon vevő braziloknak, miközben vele együtt az egész országot átjárja a karneváli hangulat: a futebol, a capoeira, a tánc, a miszticizmus kaotikus egyvelege, ami mindenkit a hatása alá von. 2032-ben már látjuk mindannak hatását, aminek 2006-ban még csak az előszele látszott: São Paolo városát látszólag a mindent figyelő kormányzati szervek uralják, a gyakorlat azonban azt mutatja, hogy a szegénységben és nélkülözésben élők életére a bűnözők nagyobb hatással vannak. Transzvesztiták és fejlett kvantumtechnika: ebben a környezetben él Edson, aki úgy dönt, hogy többre vágyik, mint amit a lecsúszott környezete meg tud adni. Útja azonban még messzebbre vezeti, mint valaha remélte…

Ian McDonald az a szerző, akitől ha a minden túlzás nélkül zseniális A dervisház után bármi kijönne magyarul, azonnal hatalmas lelkesedéssel kezdeném olvasni – és kicsit félnék, hogy vajon csalódni fogok-e benne, vagy esetleg meg tudja ismételni ugyanazt a letaglózóan káprázatos élményt, amit a törökországi központú regénye olvasása közben éreztem. Ezért aztán próbáltam úgy hozzáállni az újonnan megjelenő könyvéhez, hogy még véletlenül se fokozzam saját elvárásaimat, amit tulajdonképpen jól is tettem, hiszen a Brasyl sajnos nem olyan jó, mint A dervisház. Ettől függetlenül persze még mindig könnyedén veri a kortárs science fiction mezőnyének igen tekintélyes hányadát, s egészen biztos vagyok abban, hogy az idei év végi számvetésemnél a minden gondolkodás nélkül be fog kerülni az év legjobb olvasmányai közé – csak mégis, maradt egy aprócska hiányérzetem olvasás közben.

S ezzel tulajdonképpen letudtam minden negatívat, amit mondani akartam a Brasylról, ugyanis a brit szerző megint egy olyan hangulatos és szórakoztató könyvvel örvendeztetett meg minket, amit élvezet olvasni. Könnyedén elrepít ebbe az egzotikus kultúrába, ott érezzük magunkat minden korban: a jelen kábult zűrzavarában épp úgy, mint a XVIII. század bennszülött törzsei között, s csak ámultan figyeljük, ahogy McDonald bevezet minket az ott élő emberek mindennapjaiba. Hiteles, vagy legalábbis hitelesnek tetsző képet ad a különböző korszakok teljesen eltérő gondolkodás- és viselkedésmódjáról, bemutatja azokat az embereket, akik mindig képesek határtalanul lelkesedni a világban rejtőző csodákért, elbódulnak, és teljes egészével magukévá teszik ezeket: legyen szó még akár olyan „egyszerű” dolgokról is, mint a capoeira vagy a foci. Lételemük a természetfeletti, és McDonald úgy tálalja mindezt, hogy az olvasót is magával ragadja ez az örvénylő kultúra, minden apró részletét egyedinek és izgalmasnak érezzük – függetlenül a tényleges valóságtól, merthogy igazából fogalmunk sincs róla, mennyire igaz is mindez.

Már ez az illúzió is úgy elbűvöl minket, hogy szinte minden más teljesen másodlagossá válik: pedig azért a cselekményben is rejlenek olyan ötletek és remek megoldások, amik még sokáig emlékezetesek lesznek. A három szálon futó történetnek megvan az az előnye, hogy kellő dinamizmust és változatosságot biztosít az események sorozatában, s ha véletlenül valamelyik éppen egy nem túl izgalmas epizódhoz érkezne, akkor a többi könnyedén visszarántja az olvasót. Nem mintha McDonaldnak gyakran kellene ehhez az eszközhöz nyúlnia, én egyedül a XVIII. századi történetfolyamban éreztem gyengébb pillanatokat, egyébként a feszültség mindvégig a helyén volt – s akkor még nem beszéltem a fordulatokról, merthogy azért meglepetésben sincs hiány, mialatt kibomlik előttünk az író világképe, és lassan felfedezzük, hogy miként is kapcsolódik egymáshoz ez a három korszak.

Hiányérzetem szinte egyedül a karakterek terén maradt, ugyanis jóval kevésbé sikerült hozzájuk kötődni, valahogy nem éreztem azt, hogy igazán közel tudnak kerülni hozzám. Ettől függetlenül persze élvezetes volt figyelni például Edsont a kultúrsokk tekintetében legerősebb környezetben, ahogy megbarátkozik érzéseivel, miközben mi is egyre mélyebben megismerhetjük a kapcsolatait és a múltját, amiből aztán a logikusan következő tettei is reálisak tudnak maradni. Luis Quinn atyánál pont ez a múlt hiányozott, a néhány előtűnő szilánk ellenére is úgy éreztem, hogy csak egy külső képünk van az egyébként nem mindennapi jezsuitáról, ám a cselekmény alakulásának hatására egyre inkább eltávolodik tőlünk, ami sajnos a végkifejletet sem teszi ilyen aspektusból annyira érdekessé. Ellentétben Marcelinával, akinek viszont pont az eleinte nem túl szimpatikus és kedvelhető személyisége válik fokozatosan egyre összetettebbé, hogy aztán a befejezés igazán letaglózó lehessen.

Nem tudom letagadni, hogy mennyire lelkesedek a Brasyl atmoszférájáért: nem mostanában olvastam utoljára ennyire hangulatos könyvet. Ian McDonald döbbenetes könnyedséggel tudja megteremteni ezt az egzotikusan brazil légkört, szinte az első oldaltól kezdve magába szippant a kavalkád, amit csak tovább fokoz mondjuk a brazil szavak egészen zavarba ejtő áradata is (Tamás Gábor fordításáért mindenképpen jár a dicséret, bár mintha a korrektorok nem lettek volna mindig a helyzet magaslatán). Nagy kár lenne, ha ezzel vége szakadna a McDonald-életmű magyar kiadásának: bízom abban, hogy a kiadó még lát fantáziát a brit szerző munkásságában – talán nem túlzás azt állítani, hogy az egyik legjobb kortárs fantasztikus alkotóról van szó. Így aztán csak biztatni tudnék mindenkit arra, hogy próbálkozzon meg a Brasyllal (vagy akár A dervisházzal), mert egy olyan komplex és erős élményt nyújt, amit nem találni meg minden könyvben. És hát ezek után muszáj lesz egyszer Brazíliába is ellátogatni…