Philip K. Dick: A halál útvesztője
Írta: Uzseka Norbert | 2014. 05. 28.
Ha jól látom, ez volt az első, magyarul megjelent PKD regény, 1986-ban adta ki a Kozmosz Könyvek (noha már az ’70-es években is közölt tőle novellákat a Galaktika). Bár ott figyelt a polcomon az a kiadás, csak most, az Agave-féle új verziót olvastam el (melyben meghagyták Veres Mihály eredeti fordítását). De maximálisan megértem, hogy azok, akiknek annak idején ez volt az első PKD-jük, annyira odavannak érte.
Számomra, jó sokadik Dickként nem olyan megrázó, és úgy érzem, hogy például az Ubik sok tekintetben jobban sikerült verziója egy hasonló sztorinak, illetve hasonló témának. De mivel ebben elég sok az akció, mai szemmel is izgalmas és pörgős a cselekmény, így valóban jó belépő lehet a miriádnyi különféle, mégis ugyanolyan dicki világba. Mert persze itt is azokat a megszokott témákat boncolgatja, amiket általában – s ez épp úgy lehet agybomlasztó, mint felvillanyozó.
A halál útvesztője olyan, mint egy kamara thriller: egy lakatlan bolygón összezárnak tucatnyi különféle embert, akikről viszonylag hamar kiderül, hogy egytől-egyig bírnak valamiféle pszichés problémával (Dickről lévén szó: ki nem?!), és akik aztán elkezdenek egymás után meghalni, s egyre kevésbé lehet tudni, ki kicsoda, mi igazi és mi hallucináció, és így tovább. Dicknél alap, hogy az olvasó tíz oldal után elkezd kételkedni a körülötte lévő valóság vagy épp a benne lévő érzések, tapasztalatok igazában…
Mindemellé kapunk jó adag filozofálást Isten mibenlétéről, vallásról, hitről. Szerintem itt kezelhető mértékben és tálalásban van mindez, olvastam én tőle sokkal borultabbat is, ezzel együtt érzek némi kiegyensúlyozatlanságot a regényben – ami az említett Ubikra és a többi tökéletesen sikerült művére nem jellemző. Nehéz ezt megfogalmazni, millió dolog befolyásolhatja, nem is próbálom megfejteni. Talán az általam hol értett, hol fel sem ismert utalások miatt érzem így. Mindenesetre arra kíváncsi lennék, hogy azt poénnak szánta-e, hogy egy kibucból származó, alighanem zsidó házaspár emlegeti Jézust (amolyan felkiáltó szóként), egy olyan elképzelt jövőben, melyben egyetlen vallás van, mely az Isten három, tulajdonnéven nem nevezett aspektusát ismeri el, plusz még egyet, a Megsemmisítőt…
Sokszor sokan leírtuk már, hogy az olyan filmek, mint a Mátrix vagy az Eredet (Inception) nem léteznének PKD nélkül, de néha az is felmerül bennem, hogy nem lehet-e, hogy amiket leírt, azt mintaként használják azok, akik a világot irányítják. Ez persze pont olyan paranoiás, összeesküvés-elméletes gondolat, amilyenekkel tele van minden írása – de ha az ember PKD szemüvegén át néz körül a világban, akkor millió apróbb-nagyobb dolgot találhat, ami olyan, mintha ő írta volna. Persze lehet, hogy „pusztán” előre látta. Végül is nem is biztos, hogy LSD kell ehhez (mely kábítószerhez kapcsolódó élményei jelen regényre is hatottak), lehet, hogy elég lenne leülni, és végiggondolni, mi volt, mi van, és mi következik mindebből. Meglehet, a legjobb sci-fi írók mindig is ezt csinálták. És igen, néha kell, hogy PKD felrázzon, és feltegyen pár kényelmetlen kérdést a valóságunkról. Csak túlzásba vinni nem szabad az olvasását, mert abba, tekintve, hogy feloldozást nemigen ad, bele lehet őrülni…
Kapcsolódó írás:
Lawrence Sutin: Isteni inváziók - Philip K. Dick élete