Nicholas Cook: Zene

Praktikus méretük miatt szeretem a zsebkönyveket. Ilyen volt a Modern könyvtár az Európától, amelyben évtizedeken keresztül a kortárs szépirodalom legjobbjai jelentek meg magyarul; aztán mindenképpen említést érdemel a Corvina tudástár, mivel itt olyan népszerű témákkal foglalkoztak tudományos igénnyel, mint például a tatárjárás, Mohács vagy a bioklíma.

 

„Kultúránkat tehát jól körülhatárolható értékrend jellemzi, amely magasabbra helyezi az újítást a hagyománynál, az alkotást a reprodukciónál, a személyes kifejezést a piaci elvárásoknál. Egyszóval a zenének hitelesnek kell lennie, különben nem is igen nevezhetjük zenének.”

 

Formátumát tekintve ebbe a csoportba tartozik a Rózsavölgyi és a Müpa közös vállalkozásában megjelent zenei sorozat első két kötete. A Filmzene kötetről később írunk, de már az első, nemes egyszerűséggel csak a Zene címet viselő könyvecske megadja az alaphangot, és jelzi, mire számíthatunk a jövőben. Márpedig véleményem szerint csak jóra, mert a jelek szerint olyan emberek írják a sorozatot, akiknek a kisujjában van mindaz a tudás, amit megosztani kívánnak velünk, képesek önálló és eredeti gondolatok megfogalmazására, és mindezt – és talán ez a legfontosabb – olvasmányos, mindenki számára érthető módon teszik.

 

Emlékeim szerint egyébként nem ez az első próbálkozás hazánkban zenei könyvsorozat kiadására, de három kötet után az Osiris Kiadó – vélhetően a csekély mérvű fogyás miatt – feladta, képletesen szólva letette a lantot. Pedig nem árt időről-időre újra átgondolni a zenével kapcsolatos elképzeléseinket, mivel társadalmunk, s benne mi is folyamatosan változunk. A hetven évvel korábban még komoly tömegbázissal rendelkező népzene helyét napjainkban lassan átveszi a popzene, és még mindig nem egyértelmű, hogy a komponálás, az előadás vagy a befogadás a fontosabb.

 

„Ahogy a könyv elején említettem, a zene az egyik olyan eszköz, amelynek révén azzá válunk, akik vagyunk, és a tény, hogy a döntés nem száz százalékban a sajátunk, még nem jelenti azt, hogy ne értékelhetnénk a rendelkezésünkre álló szabadságot.”

 

Nicholas Cook könyve azért jó, mert akkurátusan bemutatja, miként változott az utolsó kétszáz évben viszonyunk a zenéhez, és hogyan jutottunk el az Örömódától a nemi szerepek jelenlétéig a zeneművekben. Erénye a műnek, hogy nem küld gyorstalpaló tanfolyamra bennünket, olvasás után sem tudjuk – ha addig nem tudtuk – például azt, hogy miről ismerjük fel a szimfóniát. Viszont több ízben kiderül, hogy a zenét a maga teljességében csak akkor tudjuk megérteni, ha tisztában vagyunk keletkezésének körülményeivel, a szerző szándékával, és persze az akkori társadalom értékrendjével. Minél messzebbre megyünk vissza az időben, annál inkább elfogynak a biztos kapaszkodók, ráadásul gyakran előfordul, hogy egy zeneműnek több, egymásnak ellentmondó változata létezik. Ilyenkor csak találgatni lehet, ami bizonyos értelemben nem baj, de kijelenteni, hogy ez vagy az a verzió a helyes – nos, az csak szimpla találgatás, nem pedig tudományosan megalapozott állítás.

 

„Vagyis a zene nemcsak a kulturális másság megértésében segít, hanem saját helyzetünket is mozgásban tartja, saját identitásunkat is folyamatosan újraalkotja. Egyszóval a zene nem más, mint a kultúrpesszimizmusból kivezető út.”

 

A Zene terjedelméhez képest „sűrű” olvasnivaló, és ha túllépünk azon a nyilvánvaló ellentmondáson, miszerint papírra nyomtatott szöveg segítségével foglalkozunk egy kizárólag hallás útján észlelhető jelenségről, akkor rengeteg elmélkedni valót kapunk. S talán az az üzenet is „átjön”, hogy a zenéhez ne nagyítóval, hanem nyitott lélekkel közelítsünk – különben úgy járunk, mint Piginini (lásd a lenti videót, ahol ugyan más néven szerepel a művész, de könyvében Cook így használja).

 

 

Zárásként pedig jöjjön egy érdekes zenemeghatározás a Misszionáriusok a csónakban című kötetből: „Tegyük félre egy pillanatra a kacsintásokat és a birkákat, s vegyünk, mondjuk, egy Beethoven-vonósnégyest. A kultúrának ezt a meglehetősen különleges, ám céljaink szempontjából elég szemléletes példányát, gondolom, senki sem fogja azonosnak tekinteni a partitúrával, az eljátszáshoz szükséges készségekkel és tudással, az előadók és a hallgatóság értelmezésével, s – hogy mellesleg a redukcionistákra és az eldologiasítókra is gondoljunk – valamelyik sajátos előadásával vagy valamiféle, az anyagi létezésen túli titokzatos létezéssel sem. A „senki” talán túl erős kifejezés itt, hiszen javíthatatlan emberek mindig vannak. De hogy egy Beethoven-kvartett időben kifejlődő tonális struktúra, modellált hangok összefüggő sora – egyszóval zene –, nem pedig bárki tudása vagy hite bármiről, beleértve azt is, hogy miképpen kell eljátszani – ezt az állítást, némi gondolkodás után, feltehetően a legtöbb ember elfogadja.”