Főkép

A mélygarázzsal alaposan feladta magának a leckét Háy János. E különösen jól sikerült és megrázó regény után meglehetősen nehéz lehetett továbblépni, mind a témaválasztás, mind a kidolgozás terén. Ám Háy egy huszárvágással megoldotta a problémát, és nemcsak, hogy nem előbbre igyekezett új utat törni, hanem egyenesen visszatért egy már meglévő történetmaghoz és átfogó elbeszélés-technikához. A bogyósgyümölcskertész fia című kötetre gondolok. A lazán, de egyértelműen egybefűzött, rövid novellák alapvető szerkezeti megoldása önmagában is a szerző összetéveszthetetlen kézjegyének tekinthető, emellett számtalan apró elem mutat arra, hogy az elbeszélt történetek és a bennük szereplő alakok szorosan kapcsolódnak a tizenegy évvel korábbról származó műben megismertekhez. Ugyanakkor az írástechnika jóval korszerűbb, a tavalyi regényben, de már A gyerekben is kiforrottan alkalmazott gondolatjelezetlenség és időnként erősen szabályszegő központozás jellemzi. Voltaképp ez utóbbi alkalmazásában fedezhetünk fel a korábbiaknál kísérletezőbb szellemet.

 

Ha nem esne szét önálló, kiteljesedett dramaturgiájú és történetívű novellákra a könyv, akár felnövés-regénynek is mondhatnánk, hiszen nagy vonalakban a születéstől a gimnáziumig ívelő korszakot öleli fel, és ugyan valódi jellemfejlődésről nem igazán beszélhetünk benne, mégis egy fokozatosan kibontakozó egyéniség tárul elénk a töredékesen ábrázolt képből. És mindezt keretbe foglalja az apa halálát különböző aspektusokból és hangsúlyossággal említő visszaemlékezés-egyveleg. A pillanatfelvételekben az egyéniséget alakító tényezők villannak fel hol futólag, meg nem ismétlődőn, hol makacs motívumként, meghatározón: a nagyszülőktől és a közvetlen családtól az iskolán és a gyerekkori pajtásokon át az első szerelmekig és a baromfiudvarig.

 

Az összkép egy rendkívül frusztráltnak tetsző élet kezdetét mutatja. Az elfojtott balkezesség, a tyúkszaros udvaron át vezető út a kinti vécéhez, az apa indokolatlan szigora és hűvössége, később pedig a kisfiú számára felfoghatatlan halála csupán kiragadott példák a rengeteg negatív hatás közül. Mindezt pedig egyfajta egyetemesebb külső közeg látszik – nyilván tudatosan – felerősíteni. A főváros és a falu közti, úgymond, tradicionális ellentét nem csupán a budapesti néprajzosoknak a vidéki életről kialakított hamis elképzeléseiben jelenik meg, hanem a kisfiú nagyobbra vágyásában; abban, hogy focista, majd régész szeretne lenni; hogy furcsamód apjához hasonlóan nem akar leragadni a szellemtelenség posványában, hanem a rosszalló környezet ellenére érdekli, vonzza a haladás, a fejlődés, a valódi civilizáció. Abban, hogy tanulni akar, és nem hajlandó megelégedni a falusiak együgyű világlátásával, hanem kitörni, különbözni igyekszik. Közben zokszó nélkül tűri-viseli a csapásokat, legyen szó rossz osztályzatokról, reménytelen szerelemről vagy épp undorító és félelmetes bélférgességről.

 

Az olvasó lelkét talán nem kavarják fel annyira ezek az írások, mint a legutóbbi pár regény és különösen a versek. Kevesebb a sejtetett erőszak és kegyetlenség. Ám mégiscsak egy épp csak cseperedő emberkéről szól a kötet zöme, így nem igazán meglepő, hogy a tragédiák nem olyan mélyen, pontosabban nem ugyanúgy érintik meg – még a narráción átszűrve sem –, mint egy érett felnőttet. És persze komoly írói bravúr úgy egyensúlyozni a gyermeki lélek egyszerűsége, viszonylagos romlatlansága és a tapasztalat könyörtelen ítélőszéke között, hogy közben az olvasó számára hiteles maradjon, jobban mondva hitelesnek tűnjön a történetmesélés, a nemtudás és tudás ellentétéből fakadó irónia, a tapogatózó megismerés és a visszatekintés bölcsességéből fakadó feszültség.

 

Mindezek tudatában természetesnek hat, hogy a háttérbe szorul – legalábbis nem tolakszik magamutogatón elénk – a korrajz, a világháborúnak és a szocializmus évtizedeinek ábrázolása, az önáltató magyar provincializmus és a nyugatot idealizáló ábrándok, a háttérben mégis ott lappang valamiféle kritika, vád és mélyen megélt csalódottság.

 

Szerencsére más a Napra jutni, mint A mélygarázs, így aztán értelmetlen lenne összevetni a két legutóbbi Háy-művet, épp ezért ítéletet sem kell mondani az egymáshoz képesti értékekről. Továbblépésről, valamilyen irányba fejlődésről nehezen beszélhetnénk, ugyanakkor Háy magától értetődően írni sem felejtett el, és a maguk nemében kellően erősek a történetek – épp csak egészen mások, mint amit személy szerint én vártam volna. Viszont talán épp a meglepetés a kulcs, és ez vezet el a következő lépcsőfokig. Ami engem illet, kíváncsian várom a folytatást, és valószínűleg ezt a kötetet sem most olvastam el utoljára, hiszen, ha többre nem futja majd az időmből, mazsolázgatni egyértelműen fogok még a novellák közül.