Borisz Akunyin: Ajánlott olvasmányok

Olyan szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a grúz nemzetiségű Grigory Shalvovich Chkhartishvili (világszerte jóval ismertebb nevén Borisz Akunyin) történelmi krimijeit megjelenésük után nem sokkal már el is juttatja hozzánk az Európa Könyvkiadó. 2002 óta – ha jól számolom – tizennégy regénye és két kötetben rövidebb írásai jelentek meg nálunk; mindazonáltal az 1956-os születésű író annyira termékeny, hogy még a legfontosabb (de legalábbis a leghosszabb) regényfolyama, a XIX-XX. század fordulóján (1876 és 1914 között) Eraszt Fandorin főszereplésével játszódó könyvek listája sem teljes, hiszen – jelen állás szerint – kettő sajnos még hiányzik a tizennégy részből. Hogy idén mégsem maradunk Fandorin-krimi nélkül, arról a szerző A Magiszter Kalandjai névre hallgató sorozatának második része, az Ajánlott olvasmányok gondoskodik. (A legfrissebb Akunyin kötet előzménye A cár könyvtára.)

A Magiszter ugyanis nem más, mint Eraszt Fandorin unokája, Nicholas Fandorin, aki híres elődje után száz évvel, a XX. század végi Oroszország fővárosában, Moszkvában segít azokon a bajbajutott szerencsétleneken, akik készek megfogadni a tanácsait. Nicholas ugyanis egy Angliából frissen hazatelepült – ebből persze rögtön következik, hogy Eraszt az utolsó (magyarul még meg nem jelent) rész végén majd disszidálni kényszerül – arisztokrata, aki úri passzióból vágott bele alig életképes vállalkozásába. A nyugalmas polgári foglalkozást űző – teljesen elképedt – Fandorin egy szép napon emberrablók és gyilkosok célkeresztjében találja magát. A könyv másik, 1795-ben játszódó részében Danyila Fondorin (igen, ő egy újabb rokon) tűnik fel, mint Mitridat Karpov, a zseniális hétéves kisfiú védelmezőjeként. Az ifjú titán békés mindennapjai őrült vesszőfutássá változnak, miután szemtanúja lesz egy II. Katalin cárnő ellen szőtt összeesküvésnek. A menekülőkhöz – Ámor elől szökve – egy szépséges grófkisasszony is csapódik, így téve teljessé a kompániát.

Mivel főként fantasy-t fogyasztok, ezért nem mondhatom, hogy sok krimivel találkozom irodalmi kalandozásaim során, de az Eraszt Fandorin sorozat első részét, az Azazelt még én is olvastam évekkel ezelőtt. Nagyon tetszett az írás hangulata – az 1870-es évekről van szó –, a történet is fordulatos és izgalmas volt, ezért meg is fogadtam magamnak, hogy olvasom tovább Eraszt kalandjait, de aztán ezt a fogadalmamat sem tudtam betartani, oly sok másikhoz hasonlóan. Hirtelen ötlet volt, hogy egy véletlenszerűen kiválasztott Akunyin könyvbe, az Ajánlott olvasmányokba belevágjak, így ha voltak is kikacsintások a régebbi részek eseményeire, ezeket nem igazán vettem észre. Persze egy-két szereplő volt azért, akik a közelmúlt homályából bukkantak elő, de az biztos, hogy a regény Akunyin írói munkásságának beható ismerete nélkül, önállóan is élvezhető, kerek egész. Mi több, és ez volt a furcsább, a könyv két fő szála között sincs igazi kapcsolat, csak a végén érnek össze, de csak nagyon halványan, és inkább a helyszínek, mint az események szintjén.

A köztük lévő több száz év különbség miatt a kötet két részének – egyébként egy fejezet a jelenben, majd egy a múltban játszódik – stílusa nem egységes. A XX. századi jelenetekben a szereplők az új idők orosz szlengjét használják, lépten-nyomon német angol jövevényszavakkal tarkítva, míg a történelmi részek cikornyás nyelvi fordulatokkal telítettek, a kornak megfelelően francia és latin szavakkal kellőképpen feldúsítva. Az ily módon régiesített nyelvezet a regénynek igazi zamatot ad, olvasás közben néha olyan érzésünk lesz, hogy Dosztojevszkijt vagy más orosz klasszikus szépirodalmi szerzőt olvasunk. A modern részek viszont ezt a kellemes érzést gyorsan feledtetik; Nicholas Fandorin „kék” és „rózsaszín” napok között változó identitású asszisztensének túlságosan korszerűvé varázsolt vartyogásától személy szerint a falra másztam, de a tőlem fiatalabbaknak lehet, hogy pont eme részek az ismerősebbek, így pedig élvezetesebbek, mint a míves, körmönfont udvari nyelvjárás, ami viszont nekem tartogatott sok kellemes pillanatot.

A cifra beszéd és a hosszú körmondatok miatt nem nevezném könnyed szórakozásnak a regényt, pedig a mű érdekes karakterekben kifejezetten gazdag és izgalmas cselekményű egyszerre. A vaskos, majdnem hétszáz oldalas könyv egyébként nem tűnik elsőre kifejezetten fordulatosnak, hiszen mindkét szál gonosztevőit a történet kezdetén megismerjük, ám ne kételkedjünk, a vége bizony tartogatott két-három olyan áll-leesős csavart, amikre addig nem is gondoltunk. A regényben akciójelenetekből – úgymond – hiány van, és a krimi szál sem túl rejtélyes, ám az izgalmakat a thrillerekbe illő részek végig fenntartják. Emellett olyan komoly kérdéseket, morális problémákat is boncolgat finoman a szerző, mint hogy melyik a fontosabb: egy hozzátartozónk védelme, vagy rengeteg ismeretlen élete.

„…Maga is tudja, milyen országban élünk: az emberek egyik fele csupa ideg, a másik fele golyós, ráadásul mindkét fél ötven százalékát valamikor kiképezték, hogyan kell kinyírni másokat.”

Egy hasonló műfajú regénynél elkerülhetetlen, hogy megvizsgáljuk, mennyire hiteles történelmileg. A jelenkori szálban jól megfigyelhetőek a kommunista diktatúra romjain épülő fiatal, rejtetten kapitalista nagyhatalom szegény lakosainak szürke, a régi rendszerbe nyúló beidegződéseken alapuló hétköznapjai és az új orosz „arisztokrácia” bűnnel és hatalommal szoros egységet alkotó, idillinek éppen cseppet sem nevezhető élete. A sorok között végig érezhető, hogy a szerzőnek nem feltétlenül tetszenek azok a hatalmi változások, amiket az ezredforduló táján Oroszországban megfigyelt, ám ez persze nem azt jelenti, hogy a régi rendszert sírná vissza, sem pedig azt, hogy unalmas politikai eszmefuttatásokat kellene végigolvasnunk.

A cári részek ennél is érdekesebbek voltak. Már az elnyomott falusiak életkörülményeit bemutató néhány – egyébként igen kevés – jelenet is sok egzotikummal szolgált, de a könyv igazi erősségét az uralkodó, II. Katalin és udvartartásának bemutatása jelentette. Messze nem vagyok a kor és a hely szakértője, de azt tudom, hogy a regény főbb eseményei illeszkednek a valós történelmi események kronológiájába. II. Katalin alakját viszont szánt szándékkal – az okát nem tudom, már ha nem a polgárpukkasztás – töri apró darabokra. A felvilágosult, haladó gondolkodásúnak számító uralkodónőből egy kifejezetten butácska, kövérkés nagymama lesz, aki – mit szépítsük – nem a fejét használja gondolkodásra. A körülötte lebzselő, gazdagságuk és pompás ruhakölteményeik mögé bújó, de a mocsokból alig kimosakodott talpnyalók, miniszterek és egyéb cselszövők szinte lelépnek a regény lapjairól.

A könyvet a regényes orosz történelem iránt érdeklődőknek ajánlanám elsősorban, azoknak, akiket nem riaszt a mű kicsit talán túlságosan is szószátyár stílusa. A mostani korban játszódó részek helyett engem a XVIII. századi fejezetek fogtak meg jobban, ezért valószínű, hogy az eredeti Eraszt Fandorin sorozatot fogom hamarabb folytatni a második részével, a Török csellel.