Főkép

Már korábban olvastam a Szerelem című könyvét, ezért aztán kíváncsian vártam, tud-e újabb narrációt hozni Elif Shafak, meg tud-e lepni valamivel. A válasz egyrészt igen, másrészt pedig nem: a több nézőpontból elmesélt szerkesztési elv maradt, de a cselekmény már nem évszázadokon ível át, hanem „csak” ötven évet ölel fel – 1945-től majdnem a 2000-es évekig követhetjük végig egy ikerpár életét. Személy szerint ez a kisebb időintervallum hozzám közelebb állt, remélem, a következő regényeiben is ennél a narrációnál marad a kortárs török írónő.

 

A 21. században furcsa arról olvasni, hogy – bár a törvények tiltják – még mindig élő jelenség Törökországban a becsületgyilkosság. Ha egy nő becsületén folt esik, a család egyik férfitagja kapja a feladatot, hogy ezért elégtételt vegyen, mégpedig úgy, hogy a vétkes asszonyt meg kell ölnie. A patriarchális családmodell kegyetlen szabálya áll Shafak legújabb regényének középpontjában is, mert bár a szerző emigráns szülők gyermeke, és jelenleg is Londonban él (mint az egyik főszereplő), mégis sokat tud a törökországi hagyományokról. Erről egy vele készült interjúban úgy nyilatkozott, hogy kétféle anya-modell állt előtte példaként: az édesanyja, aki egy modern, művelt, diplomata nő, illetve a nagymamája, aki a tradicionális, vallásos életmódot képviselte. A családi minták fellelhetők a szövegben, mint ahogy a multikulturális környezet is – nem csoda tehát, ha teljesen élethűek a szereplők, a nézőpont-ütközések és a helyszínek.

 

Az 1945-ben született ikerlányok, Pembe Kader (Rózsaszín Végzet) és Jamila Yeter (Elég Szépség) bár külsőre tökéletes hasonmásai egymásnak, életük mégis teljesen másként alakul. Pembe Londonba költözik férjével, és felrúgva a hagyományokat, viszonyt kezd egy idegen férfival. Jamila viszont otthon marad az Eufrátesz menti kis kurd faluban, sohasem megy férjhez, életét a gyógyításnak szenteli. Hiába választja el őket több száz kilométer és megannyi kulturális hatás, mégis ezernyi apró szállal kapcsolódik egymáshoz az életük: megérzik ugyanis, ha a másikra valamilyen veszély leselkedik. Abból pedig van bőven, a nyüzsgő európai fővárosban és az elhagyatott, hegyvidéki kis faluban egyaránt.

 

Nem egyforma kihívásokkal kell azonban szembenéznie a két testvérnek, de mindkettőjük életét megkeserítik a hagyományok: Jamila egy viszály miatt nem mehet soha férjhez, Pembe pedig hiába nem él együtt évek óta a férjével, a szabályok akkor is tiltják a válást, vagy hogy más férfival megismerkedhessen. Hiába a modern környezet, a török nők nem léphetnek ki a nekik rendelt sorsból. Pembe kísérlete a boldogságra és a továbblépésre kudarcba fullad: több családtagja is meglátja, amint Eliasszal sétálgat London eldugott kis utcáin. Pembe legidősebb fia, az alig tizennyolc éves Iskender vállalja magára a mindenható szerepét, hogy a család becsületén esett foltot megtorolja.

 

Végig azt éreztem, hogy minden tragédia, drámai fordulat csupán egy hajszálon múlt. A főszereplők élete nem sorsszerűen alakult, inkább csak a körülmények mindig a lehető legrosszabb helyzetbe sodorták őket. Hogy ez Naze, az édesanyjuk makacs viselkedése miatt történhetett így, vagy tényleg csak a véletlenek kegyelten összjátéka a ludas, én nem tudom, de mégis maradt egy olyan érzésem utána, hogy talán minden pozitív kimenetelű is lehetett volna. A történet végén a csattanó pedig teljesen váratlanul ért, már csak ezért is érdemes elolvasni a kötetet.

 

Egyáltalán nem bántam meg, hogy belefogtam a regénybe, mert bár volt egy kis fenntartásom Elif Shafak narrációs technikáját illetően, ezzel a művével most meggyőzött. A szereplők érdekesek, a multikulturális környezet élethű, ráadásul igazán szívbemarkoló a cselekmény. Arról nem is szólva, hogy magyar kiadásra sem panaszkodhatunk: a borító izgalmas, tökéletes összhangban van a történettel, míg a fordítás magas színvonalú, mint ahogy azt Nagy Mariettától és Sipos Katától megszokhattuk. A tragikus fordulatok ellenére is jó volt olvasni – teljesen kikapcsolt, szóval én már nagyon várom a következő Shafak regényt.