Főkép

Gyerekkorom egyik kedvenc műsora volt a Zseb Tv, amiben időről időre felbukkant a kedves versmondó lány. Azt hiszem, sokan nőttünk fel lágy és dallamos rigmusain, és biztosan nem véletlen az sem, hogy hangja a mai napig itt cseng a fülemben. Talán akkor és ott észrevétlenül plántálódott belénk a versek szeretete, amit most ez a rovat igyekszik kihasználni azzal, hogy hétről hétre hoz valamit a régi kedvencek közül, vagy esetleg bemutat egy eddig még ismeretlent. És ezzel, Kedves Olvasó, elsősorban nem a tanítás a célunk, hanem hogy teljesen elvarázsoljunk.

 

John Keats az angol romantikus költészet második generációjának egyik meghatározó alakja, a szépség költőjének is nevezik, noha életében meglehetősen megosztotta a kritikusokat. Tekintettel arra, hogy huszonkét évesen publikált először, és 26 évesen meg is halt, ez nem kis teljesítmény. Tudniillik rövid ideje volt rá, de tagadhatatlan, hogy a XIX. század végére elismerték tehetségét.

 

Életünk legmisztikusabb pillanata a halálunk, és az alvást nem véletlen nevezik kis halálnak. Lehunyod a szemed, jön az álom, talán emlékszel rá utólag, talán nem, de fekszel ott némacsendben, betakarva, többé-kevésbé mozdulatlanul. Amíg alszol, nem fáj és nem bánt semmi, nem tudsz semmiről, és mindez könnyű megváltást ígér reggelig. Sokan és boldogan menekülünk a karjába újra és újra, sőt, már reggel várjuk az estét, a nyugodt alvás idejét.

 

John Keats: Az álomhoz

 

Ó, csöndes éjjel enyhe balzsama!
  lágy ujjaiddal érints könyörülve
  s fénytől futó, éjimádó szemünkre
boruljon a felejtő éjszaka;

ó, édes Álom! hogyha akarod,
  törd meg dalom most s fogd le gyenge pillám,
  vagy várd meg a záró áment, amíg rám
a mákonyos ágy suttog altatót;

de óvj s erősíts, mert a vánkoson
a sírba szállt nap árnya átoson;
űzd el szobámból a búsarcu gondot,

mert éjjel áskál, mint sunyi vakondok;
csukd el a lelkem ékszerét vigyázva
  s fordítsd meg kulcsod az olajos zárba.

 

(Kosztolányi Dezső fordítása)