Főkép

A játékkal, függetlenül attól, hogy mennyire szeretnék, még egyetlen platformon sem játszottam, és ez szerintem még jó darabig így is marad, tekintettel a naptáramban sorjázó tennivalóimra. Ez a tény azonban nem csökkenti a könyvek élvezteti értékét, sőt, valószínűleg akkor is elolvastam volna az eddig megjelent köteteket, ha nem a játék alapján íródnak. Kivált a mostanit, hiszen ez a történet kalózokról szól, márpedig a tengerjáró bringatik az egyik kedvenc csoportom a kalandregény témakörben.

 

Pedig ha van olyan téma, ami túlságosan elhanyagolt a magyar könyvkiadásban, akkor a western mellett a kalózos sztorikat említeném. Hamarjában talán 20-30 címet tudnék összeszedni – kezdve Poe novellájával és zárva mondjuk Sabatini több ízben kiadott, klasszikusnak tekinthető könyvével, a Blood kapitány kalandjaival. Végtelen víz, titokzatos szigetek, véres csaták és persze mesés kincs – kell ennél izgalmasabb téma bármely ifjonc képzeletének megmozgatásához?

 

Mindezt megkapjuk ebben a regényben, hiszen a főszereplő Edward Kenway gyakorlatilag egyszerű matrózból küzdi fel magát kalózkapitánnyá, és társaságában nemcsak a fedélköz utálatos bűzét ismerjük meg, hanem azt az érzést is, amikor tengeri ütközetben ágyúgolyók repkednek a fejünk felett. Párviadalok, tengeri és szárazföldi csetepaték, börtönök, kocsmák, kikötők és erődök szegélyezik útját, aminek célja folyamatosan módosul. Kezdetben csak gazdagságra vágyik, látni a nagyvilágot, majd ahogy a kamaszból férfivá érik, más, fontosabbnak ítélt feladatok veszik át a korábbiak helyét.

 

Ha kicsit is szigorú akarok lenni a sorozathoz, illetve a szerzőhöz, akkor meg kell említenem, hogy immáron sokadszorra kapjuk ugyanazt a sztorit. A főszereplő fiatalon színre lép, mi pedig végigkövethetjük, ahogy a szeleburdi, meggondolatlan, alkoholista és még ki tudja milyen suhancból miként válik megfontolt férfivá, aki nem csupán vezető lesz, hanem az orgyilkosok megbecsült tagja is. Oké, apró eltérések mindig vannak, most például az számít egyedinek, ahogyan Edward Kenway hozzájut az orgyilkos felszereléséhez. Oliver Bowden (a szerzőt hivatalosan Anton Gillnek hívják egyébként, és egyáltalán nem bértollnok) azonban képest mindezt hatodszorra is úgy tálalni, hogy nem az ismétlődéssel, hanem az újdonságokkal foglalkozunk. Nyilvánvalóan utánajárt az akkori viszonyoknak, teljesen hihető, ahogy leírja a korabeli Angliát, legyen szó kocsmabelsőről vagy kikötőről. Ráadásul összhangban a játékkal, sorra felbukkannak valóban élt közismert alakok, mint például Edward Thatch, aki Feketeszakállként volt rettegett kalózkapitány, vagy a szintén híres Bartholomew Roberts.

 

A Bowden által megírt alternatív történelem (a regény 1711 és 1722 között játszódik) kellőképpen szabadon kezeli az eseményeket, így egy percig sem merül fel, hogy a befogadáshoz az olvasónak alaposabb ismeretekre lenne szüksége a kalózkodás aranykoráról. Arról nem is beszélve, hogy az orgyilkos-templomos ellentét mennyire távol áll a valóságtól, ellenben biztosan bejön az összeesküvés-elméletek kedvelőinek. A földönkívüli, vagy az emberiség előtti hatalom szerepeltetését egy kicsit talán felesleges misztikus máznak tartom, szerintem az alapötlet egymagában is képes lenne elszórakoztatni az olvasót/játékost.

 

Hiszem, hogy nem véletlen a sorozat népszerűsége, a Vajákon kívül hamarjában nem is jut eszembe semmi hozzá mérhető. Véleményem szerint a Fekete lobogó a maga kategóriájában egy jól megírt regénynek számít, ami főként azon olvasókra épít, akik szeretnék újra és újra átélni az Assassin’s Creed világa által kínált izgalmakat.