Főkép

Mintha Kurt Vonnegut elégedetlen lett volna 1952-es művével, az Utópia 14-gyel, és újra nekiveselkedett volna egyik kedvenc témájának, az elértéktelenedett-kiüresedett lelkekkel benépesített Amerika bemutatásának, persze némi változtatással, nevezetesen az automatizálás rettenetének ecsetelése helyett a pénz mindenhatóságára helyezve a hangsúlyt. Így lehetséges, hogy valójában e regény legfőbb szereplője nem a címben magasztalt filantróp, Eliot Rosewater, hanem a nem mindenki számára egyformán hozzáférhető zöldhasú dollár.

A történetnek azonban hús-vér hősei is vannak, akik mindketten valamiféle szokatlan betegségben szenvednek. Sylvia Rosewatert a „szamaritrófia” – a lelkiismeret szavának hirtelen, tudatalatti elfojtódása – kerítette hatalmába egy kis időre, ám gondos orvosi kezelés hatására, két idegösszeroppanás után, végül újfent a normálisak között tudhatja magát.

 

Férje, a hatalmas, alapítványba elmentett vagyont megörökölt Eliot Rosewater ellenben sokkal reménytelenebb eset: meggyőződése, hogy az amerikai rendszer igazságtalan, amiért nem egyenlő arányban osztja el a pénzforrásokat, hanem egyesek, akik közelebb születnek a „Pénzfolyóhoz”, különösebb erőfeszítés nélkül is jómódban élhetnek, míg mások a kemény és becsületes munka ellenére nincstelenek maradnak. Ezért nem csoda, ha Eliotot a jóságosságából részesülőkön kívül lényegében mindenki hibbantnak, agyalágyultnak tartja, a ravasz, az együttérzés „kórságától” csöppet sem szenvedő Norman Mushari ügyvéd ugyanakkor az utolsó indianai Rosewater örökös beszámíthatatlanságára alapozva óhajtja megkaparintani a hatalmas vagyon egy csöppet sem elhanyagolható hányadát.

A látszólag minden avantgárd sallangot mellőző elbeszéléstechnika, mely Vonnegut legegyszerűbb narratíváival – az Utópia 14-gyel, és az Éj anyánkkal – állítható egy sorba, a Norman Mushari ügyvédi fondorkodásait bemutatni hivatott főszálat eltakaró beágyazott elbeszélésekkel, valamint valós és fiktív írók műveiből szövegrészleteket beemelő fabulációval és intertextualitással operál, így téve új- és korszerűvé a könnyed olvasmányként tetszelgő regényt.

Ugyancsak jellegzetes vonneguti vonás az önkéntes tűzoltók és az öngyilkosság témájának visszatérő motívumkénti használata, akárcsak az író más műveire csupán nyúlfarknyi utalásként becsempészett figurák, példának okáért Cynthia Niles Rumfoord, vagy a vonneguti világmindenség egyik karakterisztikus alakjának, a sok helyütt az író fiktív alter-egójaként is felfogható (és a Vonnegut regények közül elsőként itt felbukkanó) Kilgore Troutnak a szerepeltetése, meg az összetéveszthetetlenül humanista üzenet is, amit a regény végkifejletével igyekszik nyomatékosítani az író.

A két legmarkánsabban vonneguti regény, a Macskabölcső és Az ötös számú vágóhíd között született alkotás talán lélegzetvételnyi pihenőként, talán a nagy műhöz való felkészülésként határozható meg, ugyanakkor nem okoz csalódást sem a Vonnegut fanyar humorát és hangos kacajra késztető dialógusait kedvelők, sem az ügyesen elbújtatott írástechnikai újításokat elvárók körében.

A szerző életrajza