Főkép

Catherynne M. Valente egyike azon íróknak, akik mind gyermek/ifjúsági, mind fantasy/sci-fi terén üdítően egyénit és különlegeset képesek alkotni. Első gyerekeknek írt regénye volt A lány, aki körülhajózta Tündérföldet, ennek folytatása cikkem tárgya.

 

Szeptember, a főszereplő egy tizenhárom éves lány, aki egyszer már járt Tündérföldön, és azóta is vágyik oda vissza. Kívánsága teljesül, de amit odaát talál, az messze nem az, mint amit annak idején, távoztakor ott hagyott. És erről épp az tehet, amit, illetve akit ott hagyott: az árnyéka. A Halloween néven királynővé lett másik-Szeptember Alsó-Tündérföldön uralkodik, s oda kerül át lassanként egyre több tündérföldi lény árnyéka – s velük együtt szivárog alá s tova Tündérföld mágiája. Szeptember úgy érzi, mindennek ő az oka, s így neki is kell rendet tennie. Csakhogy az önálló életet élő árnyékok köszönik, de nem kérnek abból, hogy vissza kelljen menniük oda, ahova eredetileg tartoztak – s még addig jó, amíg csak köszönik, de nem kérnek belőle…

 

Ahogy az sejthető, Szeptemberre újfent irdatlan sok kaland vár, mindenféle különös lénnyel és tárggyal találkozik, s még akiket ismerni vélt, azok sem ugyanazok már. Így aztán a cselekmény oly mértékben szövevényes, hogy az utolsó oldalakig nem lehetünk biztosak abban, mi fog történni. Még akkor sem, ha a tapasztaltabb olvasó megannyi népmese, legenda, mítosz, miegymás elemeit vélheti felfedezni itt-ott – Valente, akárcsak Neil Gaiman, remekel ezek újrafelhasználásában. Hozzá hasonlóan hajlamos tobzódni az ötletekben, a különcségekben, megzabolázhatatlan képzelete kiélésében. És erre majdnem ráment a könyv…

 

Már az első résznél is volt, hogy úgy éreztem, a sok-sok szimbólum meg fura alak meg izgi ötlet meg csuda dolog meg minden közepette elveszhetne a történet, a mondanivaló, a lényeg, de Valente ott valahogy jobban egyensúlyozott. Itt bizony néha átesik a ló túlsó oldalára, itt néhányszor azt éreztem, hogy túl messzire megy. Nemcsak abban az értelemben, hogy egy tizenéves olvasónak túl sok, amit leír, de abban is, hogy míg mondjuk a Michael Ende-féle A végtelen történet miriádnyi apró részletéből mindennek helye, értelme van, itt inkább csak a merő sziporkázás megy (ahogy néha Lewis Carroll Alice történeteiben is érzem). Hanem megéri kitartani, mert végül összeáll a kép, és olyan befejezést kanyarít Catherynne, amely nem csak ifjúsági meg fantasztikus regénytől lenyűgöző, de szépirodalomként is megállja a helyét.

 

Így, a befejezéssel együtt, bátran merem ajánlani a tizenéveseknek is a könyvet, meg mindenkinek, aki szereti a különleges, fura, szokatlan irodalmat. (Tea- és kávérajongóknak meg aztán pláne.) Nem kell mindenáron minden részletét érteni (én sem értem mindet), mert a megfestett hangulat, a nyelvezet, a különféle lények szintjén is rengeteg átjön, és mindeközben egy igen izgalmas történetet kapunk, melynek bőven van mondanivalója bárki számára, aki épp felnövőben van, vagy már felnőtt, és tudja, mennyi küzdelemmel jár.