Főkép

David Wagnert tartják az egyik legígéretesebb fiatal írónak hazájában; az elmúlt bő egy évtizedben számos különböző témájú művel jelentkezett, elbeszéléskötettel és regénnyel egyaránt, mind az olvasók, mind a kritikusok imádják, legutóbbi alkotását, az Életet pedig az év könyvének is megválasztották – és akkor arról még nem is beszéltem, hogy az egyik legrangosabb irodalmi díjat, a Lipcsei Könyvvásár nagydíját is elnyerte 2013-ban. Idehaza a Tarandus Kiadó dicséretes gyorsasággal jelentette meg ezt a könyvsikert Balla Judit remek fordításában. Egyébként ez az első magyarul olvasható Wagner-mű.

Az erősen önéletrajzi ihletésű kötet egy szervátültetésről, és ezáltal az Életről és a Halálról szól. A végig csak W.-ként emlegetett elbeszélő gyermekkora óta súlyos, gyógyíthatatlan autoimmun betegségben szenved, nem segíthet rajta már más, csak a májátültetés. A könyv azzal az éjszakával indul, amikor végleg bizonyossá válik, hogy narrátorunk életét csak egy gyors transzplantáció mentheti meg, majd végigkövethetjük a különböző orvosi vizsgálatokat, a műtétet, a hosszas lábadozást és végül a hazatérést. Igazából nincs is semmiféle története, az egész könyv 277 rövidebb egységből épül fel, amelyekben a narrátor leírja a kórházi mindennapokat, a vizsgálatokat, a fájdalmat, a bizonytalanságot, az apróbb örömöket, érzéseket és régi emlékeket.

Így aztán maga a regény csupa-csupa egzisztencialista kérdésfeltevés. W.-nek rengeteg ideje van gondolkodni, és nem jár más az eszében, mint olyan nagy kérdések, hogy miért is élünk? Miért, vagy kiért érdemes élni egyáltalán? Miért ne adja fel a harcot, és haljon meg? És mi lesz vele, ha meghal? Mi lesz a lelkével? És mi lesz, ha mégis túléli? Mit fog csinálni újra egészségesen? Hogyan lehet azt feldolgozni, hogy egy ismeretlen halott szerve révén kaphat új esélyt? Ugyanaz az ember marad, aki volt, vagy ezentúl egy másik emberrel kell osztoznia a saját testén? Milyen ember is ő tulajdonképpen?

Nagyon nagy kérdések, de ami nekem a legszimpatikusabb, hogy egyetlen válasz sincs. Wagner nem akarja megmagyarázni, hogy mi az élet értelme, vagy hogy miért vagyunk ezen a Földön; nem kanyarodik el egyetlen pillanatra sem valami ezoterikus bölcselkedés felé. Wagner csak kérdez és elgondolkodtat. Emellett ugyancsak kikerül egy olyan csapdát, amibe már csak a téma miatt is könnyen beleeshetne: nincsen ugyanis sem pátosz, sem giccs. Csak egy mindent belengő édes melankólia és egy csipetnyi finom humor. Ez a több száz, néhány sortól néhány oldalig terjedő egység folyamatos interakcióban áll egymással – például a kórházi, szanatóriumi szobatársakkal lezajlott beszélgetések emlékeket idéznek elő, a régi emlékek gondolkodásra serkentenek, azok kérdéseket vetnek fel, és ezekről a kérdésekről nekünk, olvasóknak is érdemes gondolkodnunk és beszélnünk a számunkra fontos emberekkel.

Ezek az alig egy-két perc alatt elolvasható bekezdések sokszor olyannyira erősek és letaglózóak, hogy kénytelenek vagyunk megállni egy pillanatra, mielőtt folytathatnánk. Mikor olvastam a könyvet, még nem tudtam, hogy önéletrajzi ihletettségű, de volt egy olyan érzésem, főleg akkor, amikor W. emlékeiről olvastam, hogy lehetetlen, hogy ez nem történt meg. Ilyet és így az ember tényleg csak akkor tud leírni, ha valóban vele történt meg. Így utána olvasva, azt hiszem, alighanem igazam volt. És bár maga a téma komor, és a benne szereplő emberek jelentős része is halott már, a szerző eléri azt, hogy az ember a leírásokat olvasgatva mégis az élet szépségeire gondol. Emellett minden erőlködés nélkül sikerül olyan, elsősorban a németek számára fontos történelmi eseményeket beemelni a regénybe, mint a II. világháború és a holokauszt, vagy a berlini fal és a két Németország.

Ez most egy olyan regény volt, amiben ha akarnék, sem igazán tudnék hibát találni: mind egy transzplantáció történeteként, mind egzisztencialista műként, mind egy élet összegzéseként hibátlanul működik. Ez a visszafogott nyelvezetű, mégis sodró regény nálam eddig az év legjobb könyvei között szerepel, és csak remélni tudom, hogy mihamarabb érkeznek az újabb Wagner kötetek magyarul – s persze, hogy az Életet minél többen olvassák majd hazánkban.