Főkép

Néhány évvel ezelőtt meglehetősen furán és értetlenül néztem volna arra, aki olyat állít, hogy én valaha Pink munkásságát már-már a rajongókat megszégyenítő mértékben fogom követni, és kifejezetten várom majd egy-egy új stúdiólemezét, de így lett... Sőt, amiket még ezeknél is nagyobb érdeklődéssel várok, azok az újabb koncertfilmjei. Nem titok, hogy a legutóbbi koncert DVD-jével állított véglegesen maga mellé, és azóta sajnálom, hogy nem voltam ott a legutóbbi budapesti fellépésén, ugyanis – ahogy ilyenkor az lenni szokott – mostanság, amikor már mennék, nagy ívben elkerüli kis hazánkat. Viszont szerencsére koncertfilmekkel ellátja a tisztelt nagyérdeműt, így valamelyest át lehet élni, hogy mennyire magával ragadó és élvezetes a vadóc hölgy egy-egy fellépése.

 

Ezúttal is egy végletekig kidogozott, megtervezett, megkoreografált, vérprofi show-ról van ugyanis szó, óriási látvánnyal, ötletes és kreatív megoldásokkal. A legutóbbi turné (Funhouse) cirkuszos színpadképe került némileg továbbgondolásra, még több táncossal, légtornásszal és akrobatával kiegészülve, valamint azzal, hogy az est főszereplője is még több hajmeresztő mutatványt vállal be, és hajtja őket végre – szerencsére – sikerrel. Amit itt, a legutóbbi lemeze, a The Truth About Love) világkörüli turnéjának melbourne-i állomásán rögzített filmen átélhetünk (vagy átélhettek a szerencsések élőben), az maga az igazi, csupa nagybetűs SHOW. Tényleg egy igazi élmény megnézni, és természetesen hallgatni is, hiszen azok a dalok, amelyek az albumokon kicsit talán konzervesen, poposan szólnak, azok itt rockosak, köszönhetően Pink turnézenekarának.

 

Egy porondmester adja meg az este alaphangulatát, aki elmeséli, hogy ma este mindenki megtudhatja (természetesen) „az igazságot a szerelemről”, és egy szerencsés a nézőtérről énekelhet, és hogy-hogy nem, Pink pont ott ül a nézőtéren (nyílván felvétel), és naná, hogy őt választják ki. Igen, hatásvadász, de akkor is, szerintem egy remek geg, és még rengeteg ilyennel találkozhatunk ebben a szűk két órában.

 

A „Raise Your Glass”-szel kezdenek, de nem is akárhogyan. Feszült bevezető: sejtelmes fények, vonzó táncos lányok megjelenése a színpadon, a végletekig kidolgozott izomzatú tornászfiúk, és a szó szoros értelmében a színpadra hatalmas antréval „berobbanó” Pink. A dalt végig a levegőben énekli, miközben különféle nyakatekert tornamutatványokat hajt végre, s bár igen valószínű, hogy ezeket a részeket utólag újraénekelte, de egyrészt ez érthető, másrészt kit érdekel, hiszen a látvány elviszi a dolgot, s amúgy is, láttunk már végig a színpadon, szinte egyhelyben álló előadókat is újraénekelt DVD-vel előrukkolni. Az ilyen esetekben egyébként rendszerint zavar engem a dolog: persze el lehetne lamentálni azon, hogy mindenképpen borzalmas dolog-e újraénekelni, esetleg újra is játszani a dalokat egy-egy hivatalos koncertfilm esetében, hiszen adott esetben súlyos pénzeket ad ki értük az ember, amikért nem szeretne hamis hangokat és mellényúlásokat hallani, viszont megesik, hogy túlpolírozzák a végeredményt, és annyira művivé teszik, hogy elveszti a varázsát, és akkor pedig attól lesz dühös az ember, úgyhogy nehéz ügy… Lényeg, hogy meg kell találni a középutat, és Pink ezúttal is így tett.

 

Az új lemezről folytatják a „Walk Of Shame”-mel, ahol táncos lányok dobják fel a show-t – szinte minden dalra van különböző, valamilyen viccesnek ható koreográfiájuk, így nem csak cél nélküli „vonaglás” a szereplésük. Pink kihagyhatatlan, egyben egyik legnagyobb slágere a „Just Like A Pill” koncertverzióban, rockosan az egyik legnagyobb kedvencem. A „U & Ur Hand”-re ismét csatlakoznak a táncos csajok, de most jönnek a radiátorhasú srácok is, így csempésznek némi fülledtséget az amúgy sem kislányos dalba. A bohókás „Leave Me Alone” és egy kis intró után jön az újabb olyan momentum, amitől az állam kénytelen volt padlót fogni: a „Try” előadása. Pink a levegőben, különféle légtornász mutatványok bemutatása közben énekel, majd amikor visszatér a talajra, előadja a klipből már megismert koreográfiát egy, a nőknél könnyen párás tekintet előidézni képes izomzattal rendelkező, félmeztelen táncos sráccal, úgyhogy a hölgyeknek is jut látnivaló bőven.

 

A „Wicked Game” feldolgozását annyira nem értem, korrektül előadott, természetesen tánccal megspékelt, de az előző DVD „Bohemian Rhapsody”-jához azért nem ér fel. Az új lemez másik nagy sikerével, a „Just Give Me A Reason”-nel folytatják – a Fun énekesét, Nate Ruess-t nem vitték magukkal, így ő a kivetítőről „kíséri” Pink-et –, viszont itt nincs tánc, csak szép látványvilág. A hangulatot felpörgetik a „Trouble”-lel, amit sikerül is fokozniuk egy egymást ugrató kis dobszólóval, amely az „All We Are We Are”-ban csúcsosodik ki. Ezt is szívesebben hallgatom ebben a formában, mint lemezen.

 

 

Továbbra is az új lemez kerül terítéke a „How Come You Are Not Here”-rel, amelyet Pink férjének címez. Úgy tűnik, ennyi idő elég is volt az est főhősnőjének a színpadból, és ismét a levegőbe vágyik, ezért a „Sober”-t megint (mint az elmúlt években) fent lógva, pörögve, tornázva adja elő.  A „Chaos & Piss” átvezető alatt két hölgy egy fülledt tánccal örvendezteti meg a nézőket, ami után Pink leül egy zongora mögé, hogy úgy, egymaga adja elő a „The Great Escape”-t, majd tovább folytatódik az akusztikus blokk: gitár kísérettel következik a „Who Knew” és a meghatóra sikeredett Cyndi Lauper feldolgozás, a „Time After Time”. A „F*ckin Perfect”-tel zárják ezt a kis etapot, nem is akárhogyan – a dal végére bekapcsolódik az egész zenekar, gitárszóló, együtténeklés, katarzis, van itt minden, a kedvenc momentumom a koncertfilmen.

 

Értelemszerűen inkább a frissebb slágereket erőltetik, de abszolút szimpatikus módon helyet kaptak a régebbi időszakból is dalok, még ha nem is teljes hosszúságukban, hanem egyfajta egyvelegként („Can’t Take Me Home Medley” címen), mégpedig a debüt albumának három kislemezes dala: „Most Girls”, „There You Go”, „You Make Me Sick”. Hirtelen ugrással ismét a legújabb album egyik legpimaszabb és legszókimondóbb dala a „Slut Like You” kerül terítékre.

 

Egy komplett házibuli kerekedik a „Blow Me (One Last Kiss)” alatt a színpadon és a nézőtéren egyaránt, ami pedig a záróakkordként eljátszott „So What”-ban látható, az a rongyrázás és a hatásvadász parasztvakítás felsőháza és magasiskolája, de iszonyatosan látványos – és rendkívül szórakoztató. Pink egy karikát aggat a derekára, kikötik drótokkal, és a közönség feje felett, a levegőben, a csarnok szinte minden szegletét „bejárva”, vígan rángatják össze-vissza, miközben ő énekli a dalt. Hatalmas geg, ilyenkor persze pláne sajnálom, hogy nem jutott el ez a turné Magyarországra, mert ha csak ennyit élhet át személyesen az ember a koncertből, már ezért is megérné.

 

 

Pink az elmúlt években a mainstream közeg egyik legfelkapottabb és legismertebb előadójává nőtte ki magát, így bátran próbát tehet vele szinte bárki, hiszen a dalok döntő többségét úgyis ismeri mindenki a rádiókból. A fellépés során többször is átöltöző, maximális fordulatszámon pörgő „főhősnő” mindent megtesz, hogy kijelenthessem: (ugyan még nagyjából az év elején járunk, így lehet, hogy nem fog a csúcson végezni, de) három nagyon durva és menő koncertfilmnek kell még megjelennie idén ahhoz, hogy ez ne kerüljön fel az év végi DVD-lista összegzésem dobogójára. Mindenkinek szívből ajánlom!

 

A lemezen szereplő számok listája:

1. Raise Your Glass

2. Walk Of Shame

3. Just Like A Pill

4. U + Ur Hand

5. Leave Me Alone (I’m Lonely)

6. Try

7. Wicked Game

8. Just Give Me A Reason (km. Nate Ruess)

9. Trouble

10. Are We All We Are

11. How Come You’re Not Here

12. Sober

13. Chaos & Piss (Interlude)

14. The Great Escape

15. Who Knew

16. Time After Time

17. Fuckin’ Perfect

18. Can’t Take Me Home Medley

19. Slut Like You

20. Blow Me (One Last Kiss)

21. So What

 

Diszkográfia:

Can’t Take Me Home (2000)

Missundaztood (2001)

Try This (2003)

I’m Not Dead (2006)

Funhouse (2008)

Funhouse Tour: Live in Australia (DVD) (2009)

Greatest Hits... So Far!!! (válogatás) (2010)

The Truth About Love (2012)

The Truth About Love Tour: Live from Melbourne (DVD) (2014)