Ray Bradbury: A Toynbee-átalakító
Írta: Uzseka Norbert | 2014. 04. 14.
A magyarul eddig megjelent Bradbury kötetek jellemzően a Mester ’50-as és ’60-as (esetleg ’70-es) évekbeli művei, válogatásai voltak, ám az Agavénél megszokott módon fura borítójú A Toynbee-átalakító zömében ’80-as évekbeli novellákat tartalmaz (bár akad köztük ’54-es és ’45-ös keltezésű is). És bár mindaz megvan ezekben is, ami miatt a korábbi írásait annyira szeretem, ezen történetek jó része sokkal több keserűséget, kiábrándultságot, akár cinizmust rejt, mint amazok. Hogy a korszakban, netán magánéletbeli eseményekben gyökeredzik mindez, azt nem tudom, de ez mindenképp az egyik oka, amiért azt mondom, a szépirodalom azon rajongói, akik nem állhatják a fantasztikumot, ebben a novellagyűjteményben jó pár fogukra való írást találnak majd. A másik ok pedig az, hogy az említett jó párban nincs semmi fantasztikus.
Persze Bradbury a ’80-as évek előtt is írt komor műveket, elég csak a Fahrenheit 451-re vagy a Marsbéli krónikákra utalnom, de azok alapvetően az egész emberiséggel kapcsolatos aggodalmakat fogalmaztak meg. Ezzel szemben jelen kötet olyan írásai, mint az „Ígéretek és ígéretek”, a „Csipetnyi bosszúság” vagy az „Osztozkodás”, de még a humoros „Jöjjön, és hozza Constance-t!” is kisiklott házasságokról, párkapcsolatokról szólnak. Az „Öcsi” Bradburytől meglepően pajzán, ugyanakkor az öregedésről szól, szomorúan és őszintén, s ez más novellákban is megjelenik, akárcsak az életünk minden eltelő napjával egyre közelebb kerülő halál témaköre. Vajon az „Áldj meg, atyám, mert vétkeztem” öregkori önvallomás? Vajon „Az utolsó cirkusz” gyermekkori emléke az illúziók elvesztésének pillanatát örökíti meg – egy olyan ember tollából, akinek egész írói pályája épült arra, hogy képes volt gyönyörűen visszaadni, megidézni, újra életre csiholni írásaiban a gyermekkort, a varázslatot, a világra való rácsodálkozást?
Igen, a kötet zöme a felnőttkorról, annak problémáiról szól, és ezekből sem hiányzik teljesen a bradburyi költőiség és életszeretet, de más megvilágításban vannak jelen, mint azon írásaiban, melyek ragyognak, melyektől derű tölti el az embert. A fantasztikus novellák is kapcsolódnak mindehhez, a címadóban, bár pozitív kicsengésű, valahol benne van az űrkorszakból való kiábrándulás, a „Banshee vagy a Csapóajtó” kísértetiessége is csak részben a horrorisztikus elemek miatt félelmetes – igazából a múlt árnyai rémítik az olvasót. Egyébként a kötet természetfeletti/horror írásait érzem a legkevésbé erősnek, amolyan ujjgyakorlatok, írt ő ezeknél sokkal jobbakat is.
A feszültséget talán két írás oldja valamicskét. Az egyik az „Októbertől nyugatra”, melyben újra találkozhatunk a csupa természetfeletti figurából álló Elliott család néhány tagjával, a másik az ír novellák körét bővítő, alapból nagyon vicces „Búcsúpohár”, egy fekete komédia, melyben egy temetést ír le Bradbury. Ez amúgy simán van olyan jó, mint az olyan, mókás ír/skót/brit vígjátékok, mint a Lottózsonglőrök, a Commitments, vagy a Fűben járó bűn.
A kötet több mint felét Pék Zoltán fordította, hol jól, hol nem annyira hangulatosan, a maradékon pedig Gálla Nóra és Török Krisztina osztoztak. Akárhogy is, a többihez hasonlóan ez is színes, gazdag és szerethető novellaválogatás.