Főkép

Hogy mik a versek? Regények, csak kicsiben. Ugyanolyan színesek, érzelmesek, felkavaróak vagy megdöbbentőek, csak sokkal, de sokkal rövidebbek. Ezzel nem hiszem, hogy bárkinek is újat mondtam, de higgyétek el nekem, lehámozva róluk a kötelező formát csak a szavak maradnak és a mondanivaló. Márpedig négy versszakot elemezni sokkal nehezebb, mint egy háromszáz oldalas regényt.

 

Egy versben nem olvashatod három oldalon keresztül, hogyan nyílik ki egy virág: érezned kell, mert ez a pillanat elszáll néhány sor múlva. Persze visszatérhetsz, vissza is térsz rá, de már nem lesz ugyanaz, hiszen minden papírra vetett karakter jelent valamit a számodra – akkor is, ha ennek nem vagy tudatában –, és ez a jelentés sokszor megnehezíti, hogy újra a rímek mélyére ásd magad. Élvezheted a dallamát, a csengését, próbálhatod kisilabizálni sorait, megérteni mélyebb összefüggéseit: a képet, amit eléd tár, miközben hiába ismered, hiába olvastad ezerszer, ugyanaz a sor sokszor egészen mást jelent, mint az első alkalommal.

 

Igen, a versek képesek változni, mert hozzánk idomulnak, a saját gondolatainkban élnek, és a tulajdon szívünkkel dobognak. Sokkal mélyebben mászhatnak az ember bőre alá, mint bármilyen regény teszi, csakhogy oly légiesek, oly könnyűek, szinte nem is érezzük őket, és így sejtelmünk sincs róla, hogy ott vannak. Egészen addig, amíg a szemünk meg nem akad rajtuk újra, és akkor az olyan, mint a hazatérés.

 

Charles Baudelaire, a 19. század egyik meghatározó francia költője bár életében nem könyvelhetett el nagy sikereket, hatása annál jelentősebb. Idehaza már a század végén fordították, de csak a Nyugat költői tették igazán ismertté. Az „Egy dög” című versében látszólag nincs semmi átvitt, vagy sejtelmes, ímhol egy tetem, ami oszlik, bűzölög az egyébiránt csodálatos napsütésben. Nyíltan odavágja, ennyi az egész, ha elmúlik, ide jutsz, mindegy ki voltál. Csakhogy az élet bizony nem áll meg, a testedből új élet sarjad, rovarok millióinak, növények tucatjainak ad teret porladó húsod, de amíg emlékeznek rád, hát nincs semmi baj. Az emlékezet ugyanis elevenként fest le, és így sosem halsz meg igazán. Azt azért nem csodálom, hogy istenkáromlónak és erkölcsgyalázónak tartották a verseit, a tucatszerűség szele még véletlenül sem érintette meg, talán épp ezért kedvelem.

 

Charles Baudelaire: Egy dög

 

Meséld el, lelkem, a szép nyárhajnali látványt,

melybe ma szemünk ütközött:

Az ösvényforduló kavicsos homokágyán

váratlan egy iszonyú dög

nyitotta, lábit cédán magasba lökve,

míg izzadt méreg járta át,

elénk, gúnyosan és semmivel sem törődve,

kipárolgással telt hasát.

A nap sugarai tán azért tündököltek

úgy e sülő szemét fölött,

hogy atomjaiban adják vissza a Földnek

azt, amit az egybekötött.

S e gőgös vázra mint nyiladozó virágra

nézett alá az ég szeme;

a bűz ereje az egész rétet bejárta,

azt hitted, elájulsz bele.

A mocskos has körül legyek dongtak, s belőle

folyadékként és vastagon,

fekete légiók, pondrók jöttek, s nyüzsögve

másztak az élő rongyokon.

S mindez áradt, apadt, mint a hullám, s repesve

s gyöngyözve néha felszökellt;

a test bizonytalan dagadva-lélegezve

sokszorozott életre kelt.

S e világ muzsikált, halkan zizegve, lágyan,

mint futó szél a tó vizén,

nagy mint a mag, melyet a gabonaszitában

ütemre forgat a legény.

A széteső alak már-már nem volt, csak álom,

kusza vonalak tömege,

vázlat, melyet csak úgy fejez be majd a vásznon

a művész emlékezete.

Egy elijedt kutya a szirt mögé lapulva

nézett bennünket dühösen,

sóváran lesve a percet, amikor ujra

lakmározhat a tetemen.

- És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága,

ilyen ragály és borzalom,

szemeim csillaga, életem napvilága,

te, lázam, üdvöm, angyalom!

Igen! ilyen leszel, te, nők között királynő,

az utolsó szentség után,

csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő

s kövér gyom burjánzik buján.

De mondd meg, édes, a féregnek, hogy e börtön

vad csókjaival megehet,

én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm

elrothadt szerelmeimet!         

 

(Szabó Lőrinc fordítása)