Főkép

A 18. század óta, elsősorban Mozart és Beethoven önállósodási törekvéseinek köszönhetően sokat változott a zenei mecenatúra, ám Rameau korában még az egyházi és nemesi – az ő esetében konkrétan uralkodói – megrendelések biztosították a komponistáknak a megélhetést. A Polümnia ünnepei például a franciák győzelmével zárult fontenoyi csatának hivatott művészi emléket állítani, és a szerző harmadik opéra-ballet-jével megmutatta, hogy rászolgált a király bizalmára.

 

Különös dolog a francia barokk zene. A színpadi művek fejlődése egyetlen hatalmas ívet alkot Lullytől Rameau-ig, és miközben az itáliai és német szerzők elsősorban a recitativók és gyakran virtuóz da capo áriák váltakoztatásával építették fel műveiket, melyeknek az elején nyitány, a nagyobb egységek végén pedig kórus hallható, addig a franciák a tiszta deklamációt  és a drámaiságot helyezték előtérbe, ennek érdekében pedig időnként instrumentális táncszámokat iktattak be, és a kórus is jóval nagyobb szerepet kapott mint az olasz operákban. Rameau maga tökélyre vitte a hangszerelést, és a fafúvósok és rezek hangulatfestő alkalmazásával addig – valójában még sokáig – nem hallott színekkel gazdagította a zenei palettát. Ez tökéletesen megfigyelhető a Polümnia ünnepeiben is.

 

Az indítás elvben tipikus francia nyitánynak is mondható – az erősen pontozott, ünnepélyes melódiát ellenpontos, gyors dallam követi –, a kezdő akkordok felrakása, a zenekar hangszeres csoportjaival való játék viszont már C. P. E. Bach szimfóniáira jellemző érzékenységet feltételez, aminek érzetét még inkább fokozza a hirtelennek és szenvedélyesnek ható váltás a lassú rész után. Klasszicista és rokokó törekvések ezek, a zene egésze mégis, ha francia értelemben is, de barokkos marad, a saját korában pedig egészen monumentálisnak lehetett mondani. És kifejezetten briliáns az a mód is, ahogy a történeteket előrevivő recitativókra táncos, könnyed és gyönyörű zenekari betétek következnek, melyekben mindig a jelenethez leginkább illő fúvósok egészítik ki a vonós szekciót, a kórus pedig az oratóriumokra – és bizonyos értelemben az antik színdarabokra – emlékeztető szerepet kap a puszta éltetés helyett.

 

Manapság, különösen az efféle koncertszerű előadások esetében nehezen követhető a prológusból és három – önálló, de jellegében hasonló, allegorikus-mitologikus történetet elmesélő – entrée-ból összeálló opéra-ballet cselekménye, de a rameau-i lelemény önmagában, mindenféle szcenika nélkül is élvezetessé teszi a zenét, legfeljebb némi idő szükségeltetik ahhoz, hogy hozzászokjunk az élményhez. A közönség reakcióin ezt tökéletesen meg lehetett figyelni a tegnapi előadáson is. Míg a szünet előtt elhangzott Prológus, valamint a Herkules és Hébé házasságát elmesélő „La fable” még viszonylag visszafogott tetszésnyilvánítást váltott ki, addig az I. Szeleukosz Nikatór és Sztratoniké szerelmének történetét feldolgozó „L’histoire” diadalmas befejezését már hangos taps köszöntötte, a Zimès és Argélie furcsán férfias tündérmeséje – „La féerie” – után pedig kisebb ovációval köszönte meg a közönség a zenei ajándékot.

 

Vashegyi György ismét elsőrangúan készítette fel a Purcell Kórust és az Orfeo Zenekart. Különösen annak örülhettünk, hogy a karénekeseket különféle formációkban hallhattuk több számban is, így rendkívüli képzettségükkel járulhattak hozzá az előadás kivételesen magas színvonalához. Azok, akik elsősorban Véronique Gens kedvéért jöttek el, talán kissé csalódottan távoztak, a nemzetközileg elismert, valóban drámai erővel éneklő szoprán ugyanis csupán a szünet után lépett a színpadra, és a nála valamivel tradicionálisabb előadásmódot választó Aurélia Legay, a magabiztos és lenyűgöző Thomas Dolié, valamint az est folyamán ténylegesen sziporkázó Mathias Vidal mellett jóval kevesebb szerep jutott neki. A két meghívott szopránnál érezhetően historikusabb technikával éneklő Stefanik Mártának csupán epizódszerep jutott, ahogy Blazsó Domonkos is alig pár hangnyi időre lépett elő a kórusból. Egyedül Baráth Emőke kapott nagyjából a leghíresebb vendégművészével összevethető fontosságú szerepet, de egyenes, valóban régizenés hangjával méltó társa volt külföldi partnereinek, az egyetlen koloratúr számban pedig sikerült megmutatnia csodálatos technikáját. Közben pedig jó volt figyelni, ahogy az egymásra következő entrée-kban egyre jobban kinyílt, és az eleinte végig a csípőjéhez szorított kezek lassanként önállóan is kifejező gesztusokkal támasztották alá az általa megszólaltatott dallamokat.

 

Rameau sosem tud csalódást okozni a kor muzsikáját kedvelőknek, legyen szó jól ismert művéről, vagy – mint most is – magyarországi bemutatóról, tehát korábban még nem hallott darabjáról. Ugyanez elmondható Vashegyi György zenekarának és kórusának előadásairól is, melyek mindig a legmagasabb színvonalat képviselik. Csupán a velük készített hangfelvételeket hiányolom a koncertek szünetében felajánlott kínálatból – pedig egyrészt léteznek ilyenek, másrészt új lemezek elkészítésével sok, számunkra eddig nem hozzáférhető művel egészíthetnék ki a historikus előadási gyakorlat híveinek gyűjteményeit. Ám egyelőre be kell érnünk az olyan magasztos zenei ünnepekkel, mint a mostani ragyogó Rameau-bemutató.

 

Előadók:

Véronique Gens – szoprán (Stratonice, Oriadne)

Aurélia Legay – szoprán (Mnémosine, Hébé, Argélie)

Baráth Emőke – szoprán (Polymnie, une Nymphe)

Mathias Vidal – tenor (Le Chef des Arts, Alcide, Antiochus)

Thomas Dolié – bariton (Jupiter, Séleucus, Zimès)

Blazsó Domonkos – basszus (Le Destin)

Stefanik Márta – szoprán (La Victoire)

 

Purcell Kórus

Orfeo Zenekar

Simon Standage – koncertmester

Vashegyi György – karmester

 

A hangversenyen elhangzott művek:

Les fêtes de Polymnie – opéra-ballet (1745, librettó: Louis de Cahusac)