Főkép

A mesékkel rendszerint úgy van, hogy másként látja őket a szerző, másként a gyermek, és másként a szülő, aki felolvassa este. Nos, e tekintetben a Talált szív sem rendhagyó eset. A szerző nevében nem nyilatkozhatok, de két gyermekem véleménye egyöntetűen az, hogy a könyv nem emelkedik ki igazán más mesekönyvek közül. Nem rossz, de valahogy hiányzik belőle az a kis plusz, ami őket megfogta volna. Természetesen, két különböző korú gyermek még nem jelent reprezentatív mintavételt, csupán szubjektív jelölete a tartalomnak.

 

Sommás vélemény, nem is foglalkozom vele tovább, hiszen alapvetően nem négyéveseknek írom ezt az ajánlót. Szülői szemmel a Talált szív elsősorban szép – a szó minden értelmében. Szép a történet, szép a világképe, szép az illusztráció. Sokat ismétlem ezt a szót, de a főszereplő, Pepe egy széplelkű óvodás kisfiú, nagycsoportos, aki piros plüss szívet talál a barna, őszi platánlevelek alatt.

 

Szerzésvágytól mentesen máris azt keresi, hogy vajon ki veszíthette el, hiányzik-e neki? Ez utóbbi kérdésre automatikusan egy nagybetűs Igent feltételezve máris kutatásba kezd, és a három alaplehetőséget (varrónő tűpárnája, karácsonyfadísz, kisgyermek játéka) végigjárva kibontakozik előttünk a Talált szív kedves története.

 

Nem csodálom, hogy a könyv Aranyvackor-díjas lett. A lélekmelengető történet jó arányérzékkel íródott, választ ad minden felmerülő kérdésre, tartalmaz drámát és levezetést is, kerek, teljes és megfelel a legfontosabb írástechnikai szempontok egyikének: nincs benne üresjárat. Egyetlen kritika talán csak a főszereplő cselekedeteit érheti, amelyek önállóságukat tekintve inkább illenek egy kisiskoláshoz, mintsem egy nagy óvodáshoz. Itt a hihetőség picit csorbul ugyan, de mivel a meséket nem a hihetőségük alapján szoktam megítélni, számomra ez sokadlagos szempont.

 

Ide illik, hát itt kell még megemlítenem, hogy egyik szerkesztőnk szerint „fontos és értékes (a mai csúnya világunkban) az, hogy a szerző olyasmivel próbál foglalkozni, minthogy ha találunk valamit, akkor azt ne tegyük el sunyin, hanem igenis próbáljuk megkeresni a tulajdonosát, s adjuk vissza neki. Ez olyasmire nevelheti, illetve olyan irányba terelheti a gyerekeket, ami kihalófélben van manapság, és ami igenis követendő példa.” Nekem, minthogy hiszek a kategorikus imperativus létezésében, ugyan eszembe nem jutott semmi ilyesmi a könyvet olvasván, de eleget teszek a kérésnek és tolmácsolom szavait. Hadd térjek vissza magára a könyvre!

 

Horváth Ildi színpompás illusztrációi tökéletesen elénk tárják a szereplőket és a környezetüket, emellett megfelelően dinamikusak is ahhoz, hogy kifejezzék az eleven óvodások állandóan izgő-mozgó világát. A meleg színek sokasága ellenpontozza a téli esték zord hidegét, amikor a kinti világ gondolatára is mélyebbre fészkeljük be magunkat a takaró alá, hogy felolvassunk egy mesét picurkánknak.

 

A szöveg kivételesen harmonikus szerkezete és a külcsín folytán az egész könyv egy műremek. Itt sajnos előjön a szubjektivitás: mindenkinek magának kell megítélnie, hogy a kivételes vizuális-irodalmi esztétikum számára hozzáad vagy elvesz az élvezeti értékből.