Daniel Pennac: Testnapló

A francia Daniel Pennac neve elsősorban gyermek-, illetve ifjúsági regényei miatt már sokaknak ismerős lehetett hazánkban (töredelmesen bevallom, én sosem hallottam róla korábban), így a rajongói minden bizonnyal örömmel fogadták a nemrégiben megjelent, sokat reklámozott, és az eddigiektől gyökeresen eltérő regényét, a Testnaplót. Bár ritkán történik velem ilyen, ezúttal a könyv fülszövege fogott meg. Egy regény, ami csak a testről szól. Amint lehetett, elolvastam, és nem is bántam meg.

Bár a téma sem a hazai, sem a világirodalomban nem egyedülálló – gondoljunk csak Nádas Péter, Pályi András, vagy de Sade márki műveire –, azonban én még olvasói pályafutásom alatt nem találkoztam olyan regénnyel, ami valóban ennyire radikálisan és következetesen csak és (szinte) kizárólag az ember testiségével foglalkozik. Mielőtt egyetlen sort is olvastam volna belőle, nem igazán tudtam elképzelni, hogy erről a témáról hogyan lehet úgy regényt írni, hogy az ne tűnjön túlontúl erőltettetnek. Ki és főleg miért vezetne naplót saját testéről, sérüléseiről, betegségeiről egy életen át? Ezt a kérdést azonban olyan tökéletesen válaszolta meg már rögtön a mű elején a naplót vezető mindvégig névtelenül maradó férfi, aki a fikció szerint halála után örökül hagyta azt a lányára, Lisonra, hogy nem is maradt több kérdésem.

A napló eredettörténete ebből a szempontból olyan tökéletesen megkomponált, hogy az választ ad mindenre: a 12 éves, visszahúzódó, törékeny testalkatú kisfiút az anyja beíratja egy cserkésztáborba, ahol egy játék során elfogják, és kikötik egy fához. Rövid időre magára hagyják, és bár eszével tudja, hogy nem történhet vele semmi baj, nemsokára így vagy úgy, de kiszabadul, annyira megrémül két hangyától és az élve felfalatás víziójától, hogy a teste elárulja, és, mit szépítsem, összecsinálja magát. Miután hazaviszik, az anyja, akinél hidegebb-ridegebb szülőt nehéz elképzelni, a tükör elé állítja, és ráparancsol, hogy mondja el, hogyan néz ki. A fiú hallgat. „Anyám kiabált. Azt szeretnéd, ha én mondanám meg neked, hogy nézel ki? Hogy néz ki az a fiú, akit én látok itt? Szerinted hogy nézel ki? Na, hogy nézel ki? Akarod, hogy elmondjam? Hát sehogy! Nem nézel ki abszolút sehogy!”

A fiú nemcsak a trauma miatt hallgatott, hanem valóban nem tudta azt, hogyan néz ki. Semmit sem tudott a saját testéről. Ezután egy Larousse izommodell alapján elkezdi edzeni és tudatosan képezni a testét, illetve feljegyezni a fizikálisan vele történő dolgokat. Szó van itt többek között sebekről, övsömörről, kitört fogról, véletlenül átfúrt szájpadlásról, fülcsengésről, szédülésről, ájulásról, balesetekről, ujjficamról, bőrbajokról, repesz okozta sérülésről, hajhullásról, látásromlásról, böfögésről, fingásról, ürítésről, vérzésről, erekcióról, magömlésről, orgazmusról, rákról és halálról is. Ezek a feljegyzések olykor naponként követik egymást, de van olyan is, hogy hosszú évekre megszakadnak. Az írások olyan közvetlenek, és olyan intim dolgokról szólnak, amelyekről csak nagyon ritkán olvashatunk. Értesülünk a főszereplő minden olyan kényes, kínos vagy szégyenletes dolgáról, amit más igyekezne eltitkolni.

Ám ez a hihetetlen részletesség – az intimitás, a közelség, a napló célkitűzése, a „csak test és más semmi” – azonban éles ellentétben áll azzal a ténnyel, hogy szinte semmit sem tudunk meg írójuk életéről. Sokszor még azt sem tudjuk, hogy a leírásokban szereplő személyek kicsodák. A napló alapján fogalmunk sem lenne arról, hogy mit érzett, mit dolgozott, mit szeretett, vagy hogyan élt az alkotója. Erről csak az előszóból, illetve a néhány tucat oldalanként Lisonnak szánt megjegyzésekből értesülünk. Ezek segítenek tájékozódni a történetben és a naplóíró életrajzában, és olyan rafinált helyekre vannak elhelyezve, hogy garantáltan fognak meglepetéseket okozni. Az elején azt írtam, hogy szinte kizárólag az ember testiségével foglalkozik a napló, ám annak alkotója rövidesen rájön arra, hogy a test és a lélek elválaszthatatlanok. Hiába igyekszik végig kizárni az érzelmeket, a személyességet és a gondolatokat, észreveszi, hogy bizonyos lelki vagy pszichikai történések változásokat idéznek elő a testben is. Ebből következően fordítva kell következtetnünk mindenre: a testi tünetekből a lelkiekre.

Abból a szempontból, amit vállalt, a könyv szinte tökéletes (egyetlen apróbb problémám volt vele: a témából fakadó túlzott monotonitás; egyhuzamban képtelen voltam annyit olvasni, mint szoktam). Végigkövethetjük egy átlagember egész életét erőtlen, magába forduló kiskamasz korától egészen haláláig, és leírásainak hála óhatatlanul is elkezdünk figyelni saját testiségünkre. Bár az olvasásban nem zavart, én is rögtön máshogyan tekintettem arra, hogy elég csúnyán megfáztam, és még sajgott is a nemrégiben eltörött lábujjam. Ráadásul újra tudatosult bennem, hogy halandó testbe születtem, az időm véges, és addig kellene élnem, míg meg nem halok, akármennyire is közhelyesen hangzik mindez. Azt hiszem, ez a hatás egy könyvtől egyáltalán nem kevés.