Főkép

Kalandozásaim skandináv földön tovább folytatódnak. A terapeuta című regény annyira magával ragadott, hogy még nem akaródzott eltávolodnom ettől a vidéktől, ezért ezúttal finn berkekben töltöttem az időmet Säde Vasara, valamint az Oltalmaz-lak lakóinak társaságában, s néha bizony annyira belemerültem az események sodrásába, hogy kis híján fent maradtam a vonaton munkába menet.

 

Säde a harmincas éveiben járó, teljesen átlagos, szinte a saját életén belül is jelentéktelennek számító szociális munkás. Ideje nagy részét a munka tölti ki: családon belüli erőszakot, bántalmazást elszenvedett nőknek és gyermekeknek próbál segíteni abban, hogy megtalálják a kiutat abból a pokolból, amire az életük egyre inkább hasonlítani kezd. Säde és munkatársai az Oltalmaz-lak falain belül igyekeznek hathatós védelmet és segítséget nyújtani pácienseiknek, ám Säde számára ez a segítség, a lehetőségek behatároltsága egyre inkább kevésnek tűnik, míg végül aztán a dolgok szerencsés együttállásának következtében egy agresszor férj az életét veszíti. Látszólag senkit sem terhel felelősség, az özvegy pedig végre fellélegezhet. Azonban ezt követően még két anyaszomorító férfi távozik a másvilágra rejtélyes körülmények között, a szerencsés véletlennek, illetve egy segítő kéznek köszönhetően…

 

Ebben a történetben a krimi megint inkább csak egyfajta keret, melybe az írónő egy egész szociológiai körképet ágyazott, s elénk tárja az egyik legfontosabb társadalmi probléma, a bántalmazás kérdéskörét. Rendkívül hitelesnek találtam, ahogy lefesti a bántalmazott nők lelkiállapotát, és a töréseket, melyeket a személyiségük, illetve az önbizalmuk szenved azáltal, hogy egy szeretett személy – férj, gyerek, apa – kezet emelt rájuk, s újra és újra megfélemlítette őket a saját otthonuk falai között. Ilyenkor a biztonságot nyújtó otthon, a szeretett személy válik fenyegetővé, s ettől csúszik ki ezeknek a nőknek a lába alól a talaj, hiszen onnan érkezik a csapás, ahonnan a legkevésbé számítottak rá. Így aztán, még ha csak rövid időre is, de az Oltalmaz-lak tölti be az otthon szerepét, egyfajta kvázi-biztonságot garantálva számukra.

 

Az írónő rendkívüli érzékenységgel tálalja, hogy az áldozattá válás bizony nem csupán a szegény, iskolázatlan nők kiváltsága, hanem bármely társadalmi rétegben felütheti a fejét; ha úgy tetszik, senki sincs biztonságban, senkit sem véd meg a társadalmi státusza, vagy éppen a beosztása, mert ezek a folyamatok lelki síkon zajlanak. Ilyen tekintetben pedig a regény tükröt tart elénk, megvilágítva egy nagyon fontos tényezőt: ha olyan irányból jön a támadás, ahonnan szeretetnek kéne fakadnia, az még a legerősebb egót is megtöri, az ember védekezési mechanizmusai kikapcsolnak, elindul a tagadás, a mentegetőzés fázisa, s nagyon nehéz eltalálni az alagút végére, ha nem segít bennünket egy Säde-hez hasonló valaki, vagy egy olyan intézmény, mint az Oltalmaz-lak.

 

Mivel a gyilkos kiléte hamar világossá válik számunkra, ezért nem a rejtély megoldása birizgálja a fantáziánkat, hanem inkább együtt izgulunk az elkövetővel, hogy vajon kiderül-e milyen szerepet játszott ennek a három férfinak a halálában, továbbá egy kicsit azért is bizsergünk, mert rákapunk az „igazságszolgáltatás” ízére, tudni akarjuk, lesz-e újabb megtorlás. Az első két esetben annyira leheletvékony a határ a baleset, illetve a szándékosság között, hogy az olvasó azonnal felmenti az elkövetőt, talán még egyet is ért vele, elégedetten nyugtázva a dolgok ilyetén alakulását. A körülmények és az események együttállása szinte legitimálja ezeket a gyilkosságokat, s olvasóként megtapasztalhatjuk azt az intenzív élményt, hogy nem akarjuk megbüntetni az elkövetőt, sokkal inkább azonosulunk vele, izgulunk érte.

 

Személy szerint végig éreztem valamiféle párhuzamot a gyilkos lelki folyamatai, valamint aközött, hogy bennem olvasóban mi zajlott le a történet előrehaladásával. A szerző rendkívül ügyesen bánik a moralitás, az ítélkezés kérdéskörével: kifordítja, befordítja, az egészet úgy, ahogy van, a feje tetejére állítja. Ebben a történetben nincs tisztán jó és rossz oldal, hanem különféle nézőpontok, s ezeknek eredőjében emberek vannak. Egyfelől érdekes az olvasó viszonya a gyilkoshoz, hiszen felmentjük őt minden tekintetben, ugyanakkor az elkövetőhöz hasonlóan elítélünk egy másik szereplőt, Kalle-t, aki szintén a harmincas éveiben jár, s négy évet ült börtönben, mert egy vita hevében megölte a saját apját. Tudjuk róla, hogy ellentétben a mi gyilkosunkkal, nem szándékosan tette, mégis eleinte húzódozunk tőle, távolságot tartunk, s csak lassan nyitjuk ki a szívünket felé.

 

 

A gyilkoshoz hasonlóan mintha nekünk, olvasóknak is két énünk lenne: az egyik szabálykövető, törvénytisztelő és elítéli az ilyen cselekedeteket, a másik pedig merész, energikus, aki a saját kezébe veszi a dolgok irányítását, és nem fél semmitől, nem rázza meg semmi. Sokat törtem rajta a fejem, hogyan lehetne megfogalmazni azt a jelenséget, amiből a gyilkos az erejét meríti, amitől ilyen megingathatatlanná és céltudatossá válik, s közben olyan személyiségfejlődésen megy keresztül, mintha csak pszichoterápiára járna. Végül a kifordított „carpe diem” mellett döntöttem. Finom utalások mentén előttünk is világossá válik, hogy ez az ember a pillanatnak él, nem azért, mert fél, hogy talán nem lesz holnap, hanem mert meg van róla győződve, hogy az ideje be van határolva.

 

Ez a regény a bántalmazás mellett tulajdonképpen a bűn köré fonódik, hiszen látjuk egyrészt az agresszorokat, hogy milyen könnyedén terrorizálják az egész családjukat, s aztán színre lép a gyilkos, aki egyszer csak átlépi azt a képzeletbeli határvonalat, ahonnét már nincs visszaút, s minden végérvényesen megváltozik. Nem foglalkozik a hosszú távú következményekkel, ha úgy tetszik, megcselekszi helyettünk, amit mi még gondolati szinten is elutasítunk, hiszen a neveltetésünkből eredően arra vagyunk szocializálva, hogy ne szegüljünk ellen a törvénynek, ne önbíráskodjunk, még akkor sem, ha úgy érezzük, erre minden jogalapunk megvan. Emiatt az elkövető szinte heroikus magasságokba emelkedik az olvasó szemében, s az igazságosztó szerepében tetszelegve végrehajtja azokat az ösztönös cselekedeteket, melyeket bennünk a társadalmi konvenciók letiltanak.

 

Az írói bravúrt dicséri, hogy a nehéz témafelvetés ellenére az olvasás nem válik nyomasztó élménnyé, az okos építkezésnek köszönhetően az elkövetővel párhuzamosan bennünk is egyre több a lendület, ami egyik sortól a másikig sodor, s az összesűrűsödő feszültség csúcspontjaként minket is eltölt a felszabadulás, illetve a megkönnyebbülés érzése. Ami a történet befejezését illeti, pont olyan, amilyennek lennie kell: az írónő megadja a szabadságot az olvasónak, hogy maga tegye fel az i-re a pontot. Nem foglal állást egyik oldal mellett sem, hiszen lehetetlen volna igazságot tenni egy ilyen kérdésben, mert vagy túlmutatna a realitáson, vagy pedig elvenné az emberektől a reményt, hogy márpedig hétköznapi szuperhősök igen is léteznek.