Főkép

Az amerikai zenészeket, producereket és hangmérnököket tömörítő National Academy of Recording Arts and Sciencesről talán nem mindenki hallott még, a minden esztendőben számos kategóriában kiosztott díjukról, a Grammyről azonban egészen biztosan. A Grammyt hasonlíthatnánk a Magyar Hanglemezgyártók Szövetségének az utóbbi időben egyre rangosabbnak számító Fonogram díjához, ám az összevetés több ponton is megbukna, mindenekelőtt amiatt, hogy a Grammy-díj odaítélőit nem érdekli a külföldi művészek teljesítménye, és kizárólag az odahaza, vagyis az USA zeneipara által jegyzett produkciókra összpontosítanak. Ennek gyakorlatilag egyenes folyománya, hogy többnyire elsiklanak nem csupán az idegen országokból származó hangfelvételek, hanem lényegében minden olyasmi felett, ami nem tartozik a – pontosabban valamilyen – mainstreamhez. Ráadásul a jelen válogatás még ennek a fősodornak is csupán a legnépszerűbb szeletét, nem pedig teljes keresztmetszetét mutatja meg. És ebbe elkerülhetetlenül beletartozik az egyik legjellegzetesebben amerikai, nálunk ezért nem annyira népszerű és ismert műfaj, a country – pontosabban a country pop.

 

Akkor mi értelme, kérdezhetnénk, efféle válogatásokat kiadni és meghallgatni? A válasz meglepően magától értetődő: éppen azért, hogy ha csupán távolról is, de valamennyire rajta tarthassuk a kezünket a zeneipar vérkeringésének ütőerén. És az sem véletlen, hogy folyton zeneipart, és nem zeneművészetet, vagy egyszerűen csak zenét emlegetek. A hangfelvétel, bármennyire szeretnénk is tagadni, elsősorban árucikk – ahogy az otthoni örömzenén kívül szinte minden más zenei megnyilvánulás is az. Ehhez pedig nem pusztán el kell tudni adni, hanem eleve olyasmivel érdemes előállni, amire érdeklődés lehet. Ehhez viszont – ahhoz is, hogy mást csináljunk, hogy újítsunk, hogy trendeket teremtsünk – elengedhetetlenül és alaposan ismernünk kell a zenei divatokat. És ebben segítenek az ilyen albumok; a szakmabelieknek legalábbis mindenképp ebből a szempontból is hasznosak.

 

Ugyanakkor a mezei műélvezőnek, a mezítlábas zenefogyasztónak szintén izgalmas lehet szembesülni a szakma által meghatározónak ítélt irányokkal. Ha másért nem, azért, hogy egy-egy szám erejéig belekóstolhassanak a mindenütt felbukkanó nevek produkcióiba. (Igen, tudom, ott a YouTube és a Spotify meg még ezernyi más ingyenes vagy rendkívül olcsó mód és lehetőség; ennyire célzott és sűrített anyaghoz mégsem egykönnyen férhetünk hozzá – a ráfordított idő miatt szerintem mindenképp egyszerűbb fogni a CD-t, és azzal elintézni az ismerkedést.) Jómagam például megállapítottam, hogy az idei Sziget Fesztiválon a tervek szerint élőben is megtekinthető Imagine Dragons helyett inkább a Coldplaynél maradok, ha a stíluson belül akarok kedvenceket találni. Emellett arról is megbizonyosodhattam, hogy Taylor Swift, akit élből kedvelek, mások dalaiban is képes az egészen nagyszerű és emlékezetes teljesítményre; vagy hogy még mindig nem tudtam megszokni a számomra zenét legfeljebb nyomokban tartalmazó hip-hop számokat. (Nem önmagában a rappel van bajom, hanem azokkal a szerzeményekkel, ahol a dallam mindössze mellékes zaj, vagy, ami még rosszabb, ha az még csak nem is melódia, csupán zörej.)

 

Ugyancsak meglepett az is, hogy a svéd popmágus, Max Martin, az utóbbi évtizedek legnagyobb slágereinek javarészét jegyző zeneszerző erre a válogatásra csak egyetlen dallal került fel. Az persze valóban nagyot szól, és bármennyire sajnáltam is, hogy Katy Perry stílusa egy ideje nagyon elrágógumisodott, a „Roar” tagadhatatlanul telitalálat. Ahogy a maga nemében fantasztikusan erős Sara Bareilles koncerteken tutira közönségtapsoltató és –énekeltető, lendületes himnusza, a „Brave”, de meg P!nk és Nate Ruess varázslatos, megindító kettőse is csodálatos. Ha ezt a két énekesnőt nem ismertem és szerettem volna eddig is, az albumra felkerült számaik alapján egészen biztosan utánuk kerestem volna a lemezboltokban. (Persze tudom, hogy ez manapság Magyarországon egyre reménytelenebb vállalkozás, de mégis…) Azt szintén tudjuk, hogy a – mellékesen francia illetőségű, ám amerikai érdekeltségű istállóhoz tartozó – Daft Punk mindent bezsebelt, amit csak lehetett, és újbóli sikerük teljesen megérdemelt, személy szerint azonban még náluk is jóval meggyőzőbbnek éreztem Justin Timberlake „Mirrors”-át, mely valóban azonnal és teljesen kiemelkedik környezetéből, pedig tényleg nem kispályás előadók közé került.

 

Egyszóval akárhogy nézzük is, sokat megtudhatunk a hat – valószínűleg a hat legfontosabb – kategóriában a 2014-es Grammy díjra jelöltek számainak válogatásából, és ha más okból nem, kordokumentum gyanánt érdemes félretenni az egyébként gyönyörű kiállítású albumot.

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Bruno Mars: Locked Out Of Heaven

2. Robin Thicke: Blurred Lines (km. T. I. és Pharrell Williams)

3. Lorde: Royals

4. Imagine Dragons: Radioactive

5. Daft Punk: Get Lucky (km. Pharrell Williams)

6. Katy Perry: Roar

7. Justin Timberlake: Mirrors

8. Sara Bareilles: Brave

9. Macklemore & Ryan Lewis: Same Love (km. Mary Lambert)

10. James Blake: Retrograde

11. Kendrick Lamar: Swimming Pools (Drank)

12. Ed Sheeran: Lego House

13. P!nk: Just Give Me A Reason (km. Nate Ruess)

14. Taylor Swift: Begin Again

15. Blake Shelton: Mine Would Be You

16. Kacey Musgraves: Merry Go ’Round

17. Tim McGraw: Highway Don’t Care (km. Taylor Swift és Keith Urban)

18. Jason Aldean: Take A Little Ride