Főkép

27 regény és 22 kisregény: a posztumusz művekkel együtt ennyiből áll a Rejtő Jenő életmű színe-java. Ami ezen kívül létezik – karcolatok, rövidnovellák, versek és színdarabok –, szép és jó, ám egy keményvonalas rajongó számára legfeljebb csemegét jelenthet. Az igazi irodalmi lakoma, az utánozhatatlanul rejtői stílusú groteszk ponyva-kalandregények sorozata az ötvenedik előtt abbamarad.

 

Mégis, izgalmas kérdés, mi lett volna, ha Rejtő Jenő ír még egy regényt? Pontosabban, ha ez a regény fennmarad és ma is elolvashatjuk? A K. u. K. Kiadó új megjelenése, Az elveszett közlegény című humoros, kalandos légióstörténet először 1942-ben látott napvilágot, második kiadása azonban csak most jelenhetett meg. Szerzője egy bizonyos Jouvain, aki – legalább is ezen a néven – soha korábban és soha többet nem publikált. Azonban aki még egy Rejtő Jenő-regényre vágyik, nagy örömmel veheti kiadását: hiszen ha elolvassuk, lehet, hogy egy új Rejtőt ismerhetünk meg…

 

Casablanca kikötői alvilágának sötét egén új csillag tűnik fel: a feltűnően elegáns, mindig mosolygó, halálos öklű Márki. A szerény francia fiatalember – egy tábornok unokaöccse és nagy vagyon, milliók várományosa – hihetetlen kalandok eredményeképp kerül marseilles-i hálószobája lakályos és lakájos kényelméből az afrikai kikötőkbe, majd onnan a francia idegenlégióba. Ám ha már ott van, szétver néhány ivót, megismer néhány igaz barátot, s végül kinyomozza egy titokzatos kémkedési ügy megfejtését, s megakadályoz egy tervezett afrikai bennszülött-lázadást.

 

Hogy hogyan? Arról elég annyit elárulni, hogy csattannak a pofonok, repülnek a verekedőpartnerek és a bennszülöttek, hullanak a hullák, amerre a Márki jár. Hatalmas termetű barátja, a vasöklű és kedélyes Tuskó szintén jó néhány ivó szétveréséért felel, ám a Márkiért tűzbe menne, kistermetű, dadogó társa, Sörte pedig, aki mindenhol felzabálja a lekvárosüvegek tartalmát, többször is megmenti Tuskó és a Márki életét. A történetben szerepel még egy egészhülye orosz gárdatiszt, egy ripacsos orrú és ripacsos modorú őrmester, egy detektív, aki elveszett és egy nagybácsi, aki megkerült, egy titokzatos örmény, aki képes a feltámadásra, több erődnyi légiós, egy kalandornő és egy Csodálatos Lány, valamint a titokzatos Afrika Császára, aki az egész fekete kontinenst lángba kívánja borítani.

 

Ami azt illeti, én elképesztően jól szórakoztam a könyvön, ám nem hinném, hogy Rejtő Jenő lenne a szerzője. És az igen becsületes és érdekes, bár sajnos Rejtőről néhány alaptalanul terjesztett városi legendát is felelevenítő előszó érvein kívül is van még néhányom amellett, hogy más a szerző. Rejtő nem használt soha más álnevet, mint a P. Howardot a legtöbb és a Gibson Laveryt a vadnyugati regényei írásakor, és soha nem ismételte magát a címekben, márpedig 1938-ban már megírta Az elveszett cirkálót – veti fel az előszó a negatív érveket. Ám arra is fel lehet figyelni, hogy 1941, A csontbrigád (mert ez volt az eredeti címe, névelővel) megjelenése után soha többé nem írt légiós regényt, ilyenek még a posztumusz megtalált írásai közt sem maradtak fenn. Igen kicsi az esélye, hogy gyakorlatilag utolsó előtti könyve – amit ráadásul soha addig nem használt álnéven ad ki – épp légiósregény legyen, s mintegy visszalépésként A csontbrigád sokrétűsége, mélysége és látomásossága után egyszerű, többé-kevésbé kiegyensúlyozott típuskalandregénynek szülessen. Ami ráadásul jobban emlékeztet a már említett Az elveszett cirkálóra vagy az 1939-es Az előretolt helyőrségre, mint a környezetében keletkezett, kiadott könyvekre, amilyen a megejtően, néha majdnem zavarosan abszurd mulattató regény, Az ellopott futár vagy a már csak Rejtő halála után kinyomtatott Piszkos Fred-sztori, A megkerült cirkáló. Túl fegyelmezett, túlontúl rejtői, kissé utánzat-szagú ez a mű: Roxan őrmester például szóról szóra egy Potrien. Számos szereplőt hívnak úgy, mint korábbi Rejtő-hősöket (ez a névismétlés sem jellemző magára Rejtőre), a főszereplő Márki igazi neve például éppen Fécamp, mint az 1941-es A csontbrigád főhősének: mintha ráutalna amarra. A szöveg fordulatai, különösen az ismétlésen alapuló szerkezetek (pl. „Csak legalább az egyikük fordulna meg! Vagy fel.” „ennyit mondott lekötelezetten, azaz kötelei között”) sem igazán rejtőiek. Ahogyan az sem, hogy a négereket színesnek nevezi, a lázadók tömegét pedig piszkos barna óriásnak. Rejtő még a bélyegkiadás céljából létrejött afrikai részvénytársaság-állama ábrázolásánál sem esett efféle túlzásokba.

 

Ám ettől talán csak izgalmasabb lesz az irodalmi rejtély, ami azért igazán illik Rejtőhöz… Mert ha nem ő, akkor vajon ki írhatta ezt a könyvet? Talán a méltatlanul elfeledett Nagy Károly - vagyis Charles Lorre, akit annak idején Karinthy Frigyes indított el a pályáján, s Kockás Pierre-történetei és egyéb légióskönyvei a Rejtő-művek vetélytársaivá kezdtek válni a negyvenes évekre, ám azután úgy elfelejtették, hogy a nyolcvanas években még a születési évét is alig lehetett kinyomozni? Vagy valaki más? Hiszen Rejtőt többen is utánozták, követték a kortársak között? Akár Rejtő, akár Lorre írta Az elveszett közlegényt, mindkettejüknek utolsó életében megjelent könyve lenne: Nagy Károly 1942 végén, Rejtő Jenő 1943 januárjában halt meg Ukrajnába hurcolt munkaszolgálatosként. Így jár karöltve a halál és egy vidám regény…

 

Végeredményben azonban bárki legyen is a szerző, Az elveszett közlegény mindenképpen megérdemel egy olvasást: hogy eldönthessük, kinek van igaza, ki is lehet a titokzatos Jouvain; hogy elolvashassunk még egy Rejtő(i)-könyvet; hogy jól szórakozhassunk. A nevetés feltétlenül biztosított!