Csányi Vilmos: Segítség, kutyás lettem!

Ez a kutya a borítón kiborít, mert nem tudom levenni róla a szemem, mert esz a fene, hogy megsimogathassam, persze nem így, papíron, hiszen azt bármikor megtehetem, hanem a valóságban, hogy nekem is legyen egy ilyenem. Mindig is szerettem a kutyákat. Mondjuk a macskákat is. Meg az aranyhalakat. Szerettem őket még akkor is, ha nekem soha nem volt egyik sem. Most sincs, de érzem, hogy ez nem lesz mindig így, érzem, hogy közeleg az idő, amikor nem tudok tovább ellenállni az észérveknek, és bekövetkezik az, amiről Csányi Vilmos így ír a könyvében: „Senki ne gondolja, hogy az ember a kutyától lesz kutyabolond! Szó sincs róla, ez veleszületett tulajdonság, egyszer csak előtör az emberből minden különösebb előzmény nélkül és minden ápolás, gyógykezelés ellenére azzal végződik, hogy egy szép napon hazaállítunk a hónunk alatt egy kutyával.”

Oké, vágom, hogy ez azért nem a világ legeredetibb megállítása, de itt az is számít, hogy ki mondta, márpedig a szememben autentikus forrásnak számít egy Széchenyi-díjas biológus, biokémikus, etológus és egyetemi tanár, akinek fő kutatási területe az állati és emberi viselkedés, valamint a biológiai és a kulturális evolúció kérdései. Ráadásul szereti a kutyákat, merthogy neki is van, mégpedig kettő, Bukfenc és Jeromos. Szóval nem hiszem, hogy Csányi Vilmos tudna nekem a kutyákról és a hatlábúságról, ahogy egyesek a kutyásságot mondják olyat mondani, ami hidegen hagyna. Legalábbis a Segítség, kutyás lettem! című könyve alapján így gondolom, és nem hiszem, hogy ennyi éves olvasási tapasztalattal a hátam mögött tévednék, de még ha így is lenne, egészen biztosan nem nagyot.

Csányi Vilmos szavaiból mélységes szeretet és derű sugárzik, árad belőlük a profizmus, de nem kelti bennem a tévedhetetlenség érzetét, de még a látszatát sem. Sőt, van egy fejezet a könyvben, amikor elismeri, volt olyan, amikor a kutyájával kapcsolatban ő is szakértőhöz fordult, mert egyedül nem boldogult, és erre bíztat mindenkit, aki hasonló helyzetbe kerül. Szavaiból kiderül, hogy mit szabad, mit nem, mit ajánlatos, mit kötelező és mit tilos, ha rászánjuk magunkat a kutyatartásra. Félreértés ne essék, nem ad részletes és mindenre kiterjedő használati útmutatót, csak támpontokat és kapaszkodókat, csupa olyasmit, amit ő is kipróbált már a gyakorlatban, és persze akarva-akaratlanul el is oszlat néhány tévhitet a kutyákkal kapcsolatban.

Az egyik ilyen a falkavezérség kérdése. Erről kicsit hosszabban, egy teljesen fejezeten át olvashatunk a könyvben, ám én ide most egy interjúrészletet emelek be, ami röviden és tömören fogalmazza meg Csányi Vilmos véleményét a témával kapcsolatban: „Régi babona a kutyások között, hogy a kutya falkavezér akar lenni, és ha a gazda jól elveri a kutyát, ő lesz a falkavezér. Ez hülyeség. Amíg a farkasoknál valóban van falkavezér és hierarchia, addig a kutya úgy viselkedik, mint a gyerek: egy életen át képes alávetni magát a gazda dominanciájának, és ezt nem kell állandóan megerősíteni.”

Számos okos dolgot megtudtam a könyvből. Nem mondom, hogy minden újdonság volt, szörnyű is lenne, hiszen akkor azt kéne hinnem, hogy eddig egy lakatlan szigeten éltem, de bizony akadtak olyan információk, amik az újdonság erejével hatottak rám, és egészen biztosan használni is tudom majd az így megszerzett tudást előbb más, majd idővel remélhetőleg a saját kutyámmal kapcsolatban. Csányi Vilmos könyve nem egy kutyás „biblia”, nem is akar az lenni, a benne foglaltak nem számítanak „szentírásnak”, csupán egy remek szakember több évtizedes tapasztalatokon alapuló szavai, melyek segítenek minden érdeklődőnek jobban megérteni a kutya és az ember kapcsolatát, azt a semmihez sem fogható köteléket, amit úgyis csak az ért és érez igazán, aki benne van, mi többiek csak szemlélődők lehetünk…