Beleolvasó – Bíró Szabolcs: Ragnarök

Fülszöveg:

Valamikor a IX. század elején egy csapat svéd viking útnak indul, hogy tűzön és vízen átkelve megbosszulja otthona elpusztítását. Mindnyájan emlékeznek még rá, mikor szűnt meg az élet egykor virágzó falujukban, Eldhärden és környékén: amikor Nídhögg, a fekete dög megjelent, mindent letarolt, majd eltűnt az ismeretlenbe.

 

Kilencujjú Gudleif és huszonkét vakmerő embere felkerekedik, hogy a Vågbrytare fedélzetén nekivágjon az ismeretlennek, megkeresse a szörnyet, és a saját fészkében végezzen vele. Útjuk ismeretlen vizeken, idegen földeken és éjsötét erdőkön keresztül vezet, miközben az ő nyomukban is ott liheg egy titokzatos, sebezhetetlen harcos, aki Tyr Pajzsát viseli.

Bíró Szabolcs, a magyar középkor megszállottja ezúttal tőle szokatlan témával lepi meg olvasóit: a Ragnarök történelmi alapokon nyugvó középkori fantasy, egy véres saga a bosszúról, a tűzről, és arról, hogy észak fiai gyakran keményebbek és kikezdhetetlenebbek, mint a skandináv acél.

 

Részlet a regényből:

Gudleif markában megcsillant kardja csupasz éle, ahogy Egill Magnusson házához érkezett. Emund igaza bebizo­nyosodott: a jarl annyira hitt a kőfal és önnön gazdagsága erejében, hogy a háza előtt csupán egyetlen férfi állt őrt, az is a lándzsájára támaszkodva hortyogott. Gudleif nagy len­dülettel előre mozdult, és markolatig az alvó strázsa olda­lába döfte a kardját, azonnal végezve a szerencsétlennel. Ezután már könnyedén bejutott a kisebb csarnok méretű épületbe, melyben egynéhány tágas terem kapott helyet. A város urának hangos horkolása a leghátsó helyiségből szűrődött ki, hát Kilencujjú arra vette az irányt.

Amikor belépett, hirtelen nem is tudta eldönteni, hova ér­kezett: hálóterembe, kincstárba, vagy inkább tömlöcbe. Egill ágyát ugyanis ezüst- és aranytárgyak, nehéz pénzes ládák vették körül, a sarokban pedig egy egyszerű vasket­rec állt. A ketrec rácsaihoz kötözve ott aludt a Garmnak nevezett törpe, a rácson belül pedig egy alig ötévesnek kinéző fiú szuszogott.

Gudleif gyomra összerándult, ujjai pedig még szorosab­ban fonódtak kardja markolatára. Nem voltak kétségei afelől, hogy Egill miféle undorító célokra használhatja a törékeny gyermeket. Szerette volna megölni a jarlt, és ki­szabadítani a fiút, de tudta, hogy azzal komoly kockázatot vállalna. A félmeztelen törpe-öleb felébredhetne, miközben ő végez a gazdájával, és fellármázhatná a fél várost. A jarl jó pénzen eltartott harcosai talán még azelőtt odaérnének, hogy leverné a lakatot a fiú ketrecéről.

Odin megbocsátja tétlenségemet, gondolta végül, és hüvelybe szúrta kardját. Rövid tanakodás után megragadta a legnagyobb ládát, amit csak elbírt, és óvatosan, nehogy bármiféle zajt csapjon, elindult vele kifelé a házból. Oda­kint letette a földre, felnyitotta, és alaposan megnézte a tartalmát. Nagyot nyelt: csupa aranypénzt látott benne. Tudta, ennyi pénzből akár tíz hajót is vehetne, felfegyver­zett, jóllakott legénységgel együtt. Kőfallal körbevett vá­rost építhetne a maradékból, és talán még akkor sem fogyna el mind. Újraépíthetné belőle Eldhärdet, újraková­csoltathatná az Arnbjörnt, kedves pörölyét.

Ennyi pénzből nem csupán jarl, de király lehetne…

Erőt vett magán, abbahagyta az ábrándozást, és lecsukta a deszkafedelet. Beleköpött a markába, újra felemelte a ládát, és elindult vele vissza a többiekhez. A kincs azonban túl nehéz volt. Tudta, hogy máskor nem tűnne ilyen súlyosnak, nem izzasztaná meg őt ennyire – ezúttal viszont ott ült a tetején egy megkínzott gyermek árnya, az pedig nehezebb­nek bizonyult tíz láda aranynál is.

Ha levágjuk a sárkányt, visszajövök, és kiszabadítom, nyugtatta magát Gudleif. Egész sereggel térek vissza, és porig rombolom ezt a kígyófészket, a gyereket pedig gaz­daggá teszem, és odaadom neki Egill fejét. De nem ma. Ma még nem lehet…

Öt lépést sem tett előre, amikor ismét megtorpant. Fog­csikorgatva tette le a ládát a földre, megfordult, és miköz­ben öles léptekkel, immár kicsit sem vigyázva indult vissza Zsugori Egill házába, újra kivonta hüvelyéből a hideg acélt.

 

***

 

Yxsmed az éléskamra közepén állt, és sietve intett egyik kövér hordóról a másikra. A körötte álló hét férfi a baltako­vács utasításai szerint feldöntötte és a földre fektette a hor­dókat, vigyázva, nehogy azok eltörjenek a nagy igyekezet­ben. Azután minden ember egy hordót görgetett maga előtt, úgy rohantak vissza a kikötő felé.

Az előző esti megbeszélés során Yxsmed kifejezetten kérte magának a feladatot, arra hivatkozva, hogy könnyen felismeri a penészt, rothadást bármilyen ételen. Valójában csak attól tartott, hogy a harcosok találomra kiválasztanak majd néhány hordót, anélkül, hogy megnéznék azok tartal­mát, és átgondolnák, mire lesz szükségük az úton. A balta­kovács azonban mindegyikbe belenézett, beleszagolt, és gyorsan kiszámította, mennyi ételre és italra lesz szüksé­gük. Igyekezett elegendő mennyiséget kiválasztani mind mézsörből és kvászból, mind sózott-szárított húsból és halból. Legutoljára pedig ő maga választott ki néhány oldal szalonnát, melyek a mennyezeti gerendákról csüngtek alá egymáshoz kötözve. A nyakába akasztotta azokat, majd megszaporázta a lépteit, hogy mihamarabb a kikötőbe ér­jen.

A főtéren ekkor már nagy volt a lárma. A harcosok vis­szatértek a fegyverraktárból, alaposan felszerelkezve, és mindössze nyolcan igyekeztek pajzsfalba állni. Gudleif is előbukkant a házak közül: rohanvást közeledett, fejtetőig véresen, két karjában egy nagy faládával, nyakában egy csenevész, rémült gyerekkel. Mögötte felbolydult a város. Fáklyák gyulladtak, fegyverek csörömpöltek. A házakból egyre több fej bukkant elő a hangzavarra.

– Mi történt? – kérdezték a pajzsfalban állók, amikor Gudleif elérte őket.

– Apró kis semmiség – magyarázta a csuromvéres férfi.  – Megöltem Egillt, a kutyája pedig felugatta a többieket, mielőtt az ő torkát is átdöftem volna.

– De erről nem volt szó! – kiáltotta Yxsmed kétség­beesetten. – Ki ez a gyerek?

– Majd elmondom – zárta le a vitát Gudleif, és átadta a ládát a baltakovácsnak. Ezután lerakta a nyakán ülő gyere­ket a földre, majd rásózott a fenekére, hogy igyekezzen a hajóhoz. – Kísérd el őt, Yxsmed! A hajóig hátrálunk, ad­digra üljön mindenki evezőhöz!

A baltakovács nem kérdezett többet: nyakában a szalonnával, kezében a nehéz ládával, orra előtt a gyenge, szinte teljesen meztelenül didergő kisfiúval elindult a Vågbrytare felé. A kikötőben Visburt pillantotta meg, aki úgy toporgott a mólón, mintha kukacok kínoznák. Egyetlen pillantást vetett a hajóra: a felét elfoglalták a nagy ételes és italos hordók, no meg a már korábban beléhordott kardok, fejszék, lándzsák, sisakok és kerek pajzsok. A jelek szerint ezekből mindenki annyit hozott, amennyit csak elbírt, hi­szen drága holmi a hadi felszerelés, és jól jöhet a pótlék mindenből.

– Mi ez a lárma? – kérdezte Visbur, miközben a baltako­vács beültette a gyereket a hajóba, majd önkényesen helyet foglalt a jobb hátsó traktusban, a styri, azaz a hajókormány mellett.

– Oda az álcánk – válaszolt a férfi. – A jarlunk fellár­mázta egész Svagstent. Szállj be, és ülj evezőhöz!

Ám Visbur nem hallgatott a szóra. Már mindenki válasz­tott magának egy-egy evezőt, és úgy helyezkedtek, hogy egyenlő arányban üljenek mindkét oldalon. Egyedül a fiú ácsorgott még a parton.

– Mi lesz most velük? – kérdezte, mind jobban feldühítve Yxsmedet.

– Pajzsfalba álltak, és idáig hátrálnak – érkezett az ideges válasz. – Ülj már be, az istenekre kérlek!

Visbur végre elhatározta magát. Beszökkent a hajóba, ám nem azért, hogy evezőhöz üljön. Gyorsan kiválasztott egy sisakot, egy erősnek látszó, fémszegélyes kerek pajzsot és egy fejszét, majd ismét kiugrott a mólóra.

– Ha nem térnék vissza, találkozunk a Valhallában! – ki­áltotta, és futva indult a főtérre, az egyre erősödő lárma kellős közepébe.

 

***

 

Amikor a tizedik eldhärdi is beállt a pajzsfalba, Gudleif megengedett magának egy elégedett vigyort.

– Atyád ereje költözött beléd, én mondom – nézett végig a felfegyverkezett Visburon. – Végre úgy viselkedsz, ahogy egy magadfajtának illik!

– A hajó készen áll – válaszolta a fiú, immár másodszor hagyva szó nélkül a harcos dicséretét. – Most már csak el kéne jutnunk odáig valami módon…

– Te csak ne félj! Előnyben vagyunk hozzájuk képest.

Visbur nem tehetett mást, elnevette magát. Velük szem­ben három-négyszeres túlerő, és ha felfedezik a szándéku­kat, akár körbe is zárhatják őket.

– Meg fogunk halni! – kiáltotta, mire a mellette álló ki­lenc férfi hangos hahotázásban tört ki.

– Emlékszem, épp ezt mondtam, amikor az Odera partján körbevett minket Kazimir herceg kétszáz tagú druzsinája – jegyezte meg a fiatal Thorleif. – Mi negyvenen se voltunk, és három napja nem aludtunk, mert időben vissza kellett érnünk a hajóhoz. Mégis győztünk.

– Tizenöten maradtunk életben – emlékeztette Sigurd. – Mindezt azért, mert te meghágtad Kazimir lányát.

– Elcsábítottam – javította ki Thorleif nevetve. – Nemes férjétől sosem kapott olyat, mint tőlem, ezt biztosíthatom!

– Valóban nem – röhögött Rőt Ófeigr. – Hisz nemes férje minden bizonnyal nem az istállóban hágja meg hátulról, akár egy lovat, és utána nem alszik el letolt gatyával a szalmán.

Erre megint mind hahotázni kezdtek.

– Szó mi szó, voltunk már rosszabb helyzetben is – vágta el a mese fonalát Thorleif. – Az is igaz, hogy a végén ös­szeszart nadrágban és hét sebből vérezve ugrottam fel a hajóra, de a lényeg, hogy nem tudtak minket legyőzni.

Beszéd közben lépésenként hátráltak a kikötő felé. Bal­jukkal kerek pajzsaikat vetették egymásnak, hogy félig a mellettük állót is védjék vele – olyasformán, ahogy a hal­pikkelyek takarják egymást. Jobbjukban pedig egytől egyig fejszét markoltak, hogy ha kell, fürgén kicsaphassanak a rájuk rontókra. Az ellenség hasonlóképp, bár jóval nagyobb pajzsfalat alkotva közeledett feléjük. Egyik fél sem koc­káztatta meg a támadást, csak méregették egymást jó ideig.

Aztán felhangzott az a gyomorremegtető üvöltés, ami még a fagyos hajnali levegőt is megdermesztette. Mindkét pajzsfal belerezzent abba az embertelen ordításba.

– Mi ez? – kérdezte elsápadva Visbur.

– Ez, fiam – mondta a szájába harapva Gudleif –, valami olyasmi, amit még sosem láthattál…

Valójában a pajzsfalban állók legtapasztaltabb harcosai sem láttak még olyasmit, amiben az elkövetkező pillana­tokban részük lehetett. Hallbjörn rohant be a főtérre az északi kapu felől, döngő léptekkel, két kezében óriási fej­széjét, a Vargs Undát lóbálva. Mondabéli szörnyeteg mód­jára ordított, fehér haja és szakálla lobogott utána, szájából habos nyál csorgott az arcára.

A berserker ezúttal sem viselt magán sem páncélt, sem sisakot. Nem volt rá szüksége. Félig ember, félig medve volt, egy nem evilági monstrum, aki nem érzi meg a fáj­dalmat, akit nem lassít le a sebzés, aki nem roskad össze, ha kieresztik a vérét. Hallbjörn olyan gyors mozdulatokkal vetette magát oldalról a svagsteni harcosok pajzsfalába, hogy az pillanatok alatt felbomlott. Ekkor pedig Gudleif is elbődült:

– Disznófej!

Kiáltására a pajzsfal ék alakzatot vett fel, majd egy újabb ordításra mind a tíz harcos – élükön a szófukar Halfdannal – nekiiramodott a szétszórt ellenségnek.

Visbur nem sokat látott, miközben igyekezett a lehető legjobban tartani az alakzatot, hiszen életében először állt pajzsfalban. Leginkább csak annyit érzékelt, hogy újabb és újabb testek csapódnak a kerek pajzsoknak, és érezte a többiek mozdulatait, ahogy ki-kicsapnak fegyvereikkel az ellenségre. Egyszer aztán ő is erőt vett magán, és nagyot lendített a fejszéjén. Legnagyobb meglepetésére egyből célba talált: ütése beszakított egy ócska bőrsisakot, és mé­lyen beleállt egy svagsteni férfi koponyájába. Amikor sike­rült kirángatnia a fegyvert, érezte a lába előtt elterülő test puffanását is. Hogy eközben Hallbjörn mit vitt véghez, azt nem láthatta, de annyit érzékelt, hogy az ellenség sorai teljesen összezavarodtak, és hallotta a berserker őr­jöngését is, ahogy rendet vág Zsugori Egill zsoldosai közt.

Végül aztán, mielőtt még ők is veszteségeket számlálhat­tak volna, Gudleif újabb parancsot adott ki, így a pajzsfal ismét elkezdett szapora iramban a kikötő felé hátrálni. A visszavonulás a lehető legjobb pillanatban indult meg, és az eldhärdiek hamarabb a Vågbrytaréhez értek, mint gondol­ták.

A svagsteniek közül valaki kürtöt fújt, igyekezve a káosz­ból és a maradék élő zsoldosból ismét alakzatot formázni. Ez épp elég volt ahhoz, hogy Gudleif harcosai felbontsák a pajzsfalat, és mind a hajóba vessék magukat.

Legutoljára az őrjöngő Hallbjörn iramodott végig a mó­lón. A berserker véreres szemei egészen kifordultak, arcát és hosszú, ősz szakállát nyál, takony és vér borította. Ahogy a hajó fenekére vetette magát, négykézláb odakú­szott az árbochoz, átölelte, és abban a pillanatban egész testén erős reszketés uralkodott el. Nélküle már nem volt egyenlő számú evezős mindkét oldalon, így Gudleif intett a fiatal Visburnak, hogy ő is húzódjon hátra Yxsmedhez és a halálra rémült kiskölyökhöz – amit tett, azzal most kiérde­melt egy kis pihenőt.

A sárkányűző eldhärdiek azonnal evezni kezdtek, és hogy ütemesen, egyszerre merítsék az evezőlapátokat a jeges vízbe, Kilencujjú dörgő hangon adta meg a ritmust:

– Húzd… meg! Húzd… meg! Húzd… meg!

A svagstenieknek sem kellett kétszer mondani: gyorsan hajóra szálltak, bár ódzkodtak a jeges, téli tengertől. A nap már épp felkelőben volt a látóhatáron túl, így Skamkell, a fegyverkovács elégedetten szemlélhette, ahogy az egyre apróbbnak tetsző zsoldosok veszettül káromkodva ugranak át egyik hajóból a másikba, majd onnan a harmadikba és a negyedikbe, végül pedig az ötödikbe, hogy csuromvizes csizmáikban aztán mind visszatérjenek a partra.

A kikötőben ugyanis csupán egyetlen hajó maradt meglé­keletlen, és azt éppen most lopta el huszonkét kimerült, mégis győzelmi mámorban úszó eldhärdi férfi, meg egy reszkető, rángatózó, félig talán már a holtak útján járó berserker.

 

A szerző engedélyével.