Beleolvasó - Juliet Macur: Armstrong: Egy legenda bukása

Fülszöveg:

Az Armstrong: Egy legenda bukása szerzője a New York Times riportere, Juliet Macur, aki korunk egyik leghíresebb sportolójának, Lance Armstrongnak felemelkedéséről és bukásáról írt hiteles beszámolót. A könyv lerántja a leplet a kerékpáros életének kulcsfiguráiról, és betekintést nyújt a szisztematikus doppingolással kapcsolatos nyomozásba. Bizalmas dokumentumokra alapozva mutatja be, hogyan sikerült Armstrongnak olyan sokáig fenntartania az őt övező mítoszokat, megőriznie a látszatot, és tönkretenni azokat, akik az útjába álltak. Végül kiderül az is, mi vezetett a sportoló villámgyors bukásához.

Az Armstrong: Egy legenda bukása 14 év eseményeit öleli fel, beszámol a rák utáni nagy visszatérésről, az üzletekről, melyek multimilliomossá tették Armstrongot, és megörökíti azt is, amikor a kerékpárosnak le kellett mondania az általa létrehozott Livestrong Alapítvány elnöki tisztségéről. A történet legfontosabb szereplői között található Floyd Landis, az eredményeitől megfosztott Tour de France-bajnok, George Hincapie, Armstrong csapattársa és Kristin Richard, a kerékpáros első felesége, aki valószínűleg a doppingolásban is férje mellett állt.

A könyv a sporttörténelem leggyorsabb és legkíméletlenebb bukásának története, mely azt kutatja, kik felelősek azért, hogy Lance Armstrong doppingolása olyan sokáig rejtve maradhatott a rajongók hada előtt.

 

Részlet a könyvből:

Lance Armstrong tízmillió dolláros álombirtokát texasi mészkőből készült, magas, krémszínű fal és masszív acélkapu zárja el a kíváncsiskodó tekintetek elől. A látogatók körkörös autófeljáróra érkeznek, melynek közepén hatalmas tölgyfa áll. Ágai a 725 négyzetméteres spanyol gyarmati kúria felé nyújtózkodnak.

Már a fa is Armstrong legendás elszántságát tükrözi. Eredetileg a háztól csaknem 50 méterre volt, a birtok nyugati végén. Armstrong azt akarta, hogy a fa a lépcső előtt legyen. Az átültetés 200 000 dollárba került. A közeli barátok azzal viccelődtek, hogy az agnosztikus Armstrong ezzel akarta bizonyítani, nincs szüksége Istenre ahhoz, hogy eget-földet megmozgasson.

Lance Armstrong és én már majdnem tíz éve ismerjük egymást. Az ügynöke, Bill Stapleton hét éve fenyegetett meg először azzal, hogy beperel. Akkoriban én is csak egy riporter voltam a sok közül, akit Armstrong megpróbált befolyásolni, elbűvölni vagy megfélemlíteni. Számára az volt a legegyszerűbb és a leggyorsabb, ha beperelte azokat az írókat, akik kétségbe vonták vagy bírálni merészelték mesébe illő élettörténetét. Ahogy teltek az évek, engem is az ellenségei közé sorolt, és egyike lettem azoknak, akiket neki és az embereinek szemmel kell tartaniuk.

Csak most, a bukása után sikerült fegyverszünetet kötnünk. Soha nem ismerné be, de én tudom, hogy azért találkozott velem, mert azt hitte, befolyásolni tudja, mit írok róla a könyvemben. Közöltem vele, hogy ez ki van zárva. Rengeteg büntetőjogi és polgári jogi eljárás próbálta leleplezni Armstrong jól felépített doppingbirodalmát, melynek köszönhetően hét Tour de France-t nyert. Az őt legjobban ismerő kerékpárosok tanúvallomásai ellentmondtak mindennek, amit Armstrong valaha is felhozott a mentségére. Hazudott, hazudott, majd még többet hazudott. Mindezek után nemzedékünk leghírhedtebb sportolója kénytelen tudomásul venni, hogy csakis rajtam áll, mit írok róla. Énpedig arra ébredek rá, hogy még ennek ellenére is azt hiszi, szinte korlátlan hatalommal rendelkezik.

„Azt ír, amit akar – mondja az egyik telefonbeszélgetésünk során. – De a könyv címe nem maradhat.”

Öt különböző országban készítettem vele interjút szemtől szemben: a Tour de France-on a csapatbuszon, mely bűzlött az izzadsággal átitatott ruháktól; menő New York-i hotelszobákban; limuzinok hátsó ülésén; jellegtelen konferenciatermekben és telefonon is, hosszú órákon keresztül.

Csak most, 2013 tavaszán sikerül először meglátogatnom austini otthonában. Ekkorra már összeomlott az általa felépített világ, és hamarosan költöztetők szedik darabjaira hőn szeretett birtokát.

„Persze, jó, jöjjön csak ide” – mondta. Számtalanszor elsiratták már ünnepelt (immáron tudottan hazugságokra épült) pályafutását, ezért meg akart győződni arról, hogy a „valóságot” vetem papírra.

Tehát itt parkolok az óriási tölgy alatt, melyet Armstrong csak azért ültetett át, mert megtehette. A házat nézem, és közben a sárga trikók jutnak eszembe. Az Amerikai Doppingellenes Ügynökség 2012 októberében tette közzé azt az ezeroldalas jelentést, mely bizonyította Armstrong bűnösségét, és megfosztotta Tour-eredményeitől is. Egy hónappal később a kerékpáros olyan fotót tweetelt magáról, melyen L alakú kanapéján hever – önteltebb már nem is lehetne –, és mögötte ott látható a hét sárga trikó. A képaláírás: „Újra Austinban. Lazítok.” Ez 2012 novemberében történt. Vajon hét hónappal később ugyanilyen magabiztosan fog viselkedni?

Még mielőtt kivenném a kulcsot a kocsiból, egy angyalarcú, borzas, barna hajú kisfiú jelenik meg az autóm mellett, kis kezeivel ütögeti az üveget. Ő Max, Lance legkisebb fia.

Armstrong tangapapucsban áll mögötte, fekete póló és fekete kosaras rövidnadrág van rajta, mely épp sebhelyes térdéig ér. A sötét napszemüveg eltakarja a szemét.

– Köszönj Julietnek, Max – szól a kisfiához.

– Szia, Dzsu-li-ett! – üdvözöl Max, majd az apjához fordul, és jégkrémért könyörög. Armstrong kuncogni kezd. Sose láttam még ilyennek.

– Oké, kapsz jégkrémet – ígéri Armstrong. – Jól viselkedtél, töki, nagyon jó voltál.

Felmegyünk a lépcsőn, de Armstrong megtorpan az ajtónál. A fára, majd a házra szegezi a tekintetét, az életre, melyet úgy szeretett.

– Nagyszerű hely, ugye? – kérdezi.

– Igen – felelem. – Hiányozni fog?

 

Armstrong nem önszántából költözik el. Muszáj neki. A szponzorai elpártoltak tőle, így körülbelül 75 millió dollár jövőben esedékes bevételtől fosztották meg. Ha minden ellene indított pert elveszít, akkor több mint 135 millió dollár tartozása lesz. Nem bérel már a Central Parkra néző tetőtéri luxuslakást Manhattanben, sem házat a texasi Marfában, hogy az ő szavaival élve ezzel is lassítsa az „elszegényesedés ütemét”. A következő ez az austini birtok lesz, melyet egy sokkal szerényebb belvárosi téglaházra cserél le.

A korábbi szponzorok – többek között az Oakley, a Trek Bicycle Corporation, a RadioShack és a Nike – mind elpártoltak tőle, így ezentúl keményen meg kell dolgoznia a pénzért. Árulónak tartja régi támogatóit. Azt állítja, hogy a szerződésük aláírásakor a Trek árbevétele csak százmillió dollár volt, ám 2013-ban már egymilliárdra rúgott. „Ez kinek az érdeme? – teszi fel a kérdést. – Kurvára az enyém. – Közben jobb mutatóujjával a mellkasára mutat. – Sajnálom, de ez az igazság. Nélkülem ez nem történt volna meg.”

Miután a szponzorok cserbenhagyták, elosztogatta a tőlük kapott holmikat. Nem elképzelhetetlen, hogy a kerékpáros egyik dallasi barátja most is az Armstrongnak tervezett sárga Nike tornacipőt hordja, melynek fekete nyelvére apró, sárga színű „LANCE” felirat van hímezve. Az egyik austini adománybolt tele van a sportoló régi Nike ruháival és Oakley napszemüvegeivel. A költöztetők egy héttel a látogatásom előtt pakolták ki a vendégházat, és be kell majd érniük azzal, amit a garázsban találnak: fekete Livestrong Nike sapkák, élénksárga pipás fekete Nike sporttáskák, Oakley lencsék és keretek várnak új gazdáikra. Ugyancsak az övék lehet egy doboznyi, „Igen a 15. indítványra” feliratú sapka is. Ez az indítvány egy rákkutatást, -megelőzést és felvilágosítást finanszírozó 2007-es texasi törvénytervezet, melyet Armstrong támogatott.

A goromba és lobbanékony természetű kerékpáros 1989-ben költözött Planóból, Dallas egyik külvárosából a pezsgő életű Austinba; tárcájában hamis személyi lapult. A pattanásos bőrű, fakóbarna hajú suhanc bal fülében arany karika-fülbevalót, nyakában ezüstláncot viselt, melyen Texas alakú medál fityegett.

Évi 12 000 dollár jövedelme volt, és 200 dollárért bérelte a műteremlakást, ahol lakott. Egy helyi jótét lélek, J.T. Neal vette a szárnyai alá. A lakása dísze mindössze egy ormótlan, fekete bőrkanapé volt hozzáillő fotellel, a kandalló fölé pedig egy texasi hosszúszarvú marha piros-fehér-kék színűre mázolt koponyája volt függesztve.

Armstrong útja a szűkös kis lyukból egy hatalmas birtokra vezetett, és Amerika népe szentté avatta. Túlélte a rákot, kemény versenyeken győzte le a világ legjobb kerékpárosait, minden nő a lábai előtt hevert, és mindeközben milliókat tett zsebre.

Armstrong odavan ezért a házért. Szereti a tágas tereit és a hatalmas ablakait. Szereti a buja növényzetű, parkosított kertet, ahol a gyerekei focizhatnak, és imádja a kristálytiszta vizű medencéjét is („panorámamedence, nemvégtelen medence, érthető?”). A ház mögött több sor toronymagas olasz ciprus áll.

2006-ban költözött ide, miután rekordot állított fel, és hetedjére is megnyerte a Tour de France-t. Egyszer azt mondta, ez a ház a menedéke – itt „senki sem packázik velem”. Minden

egyes alkalommal, amikor sikerült kibújnia a doppingvádak alól, csak balra kellett fordulnia a főfolyosón, majd rögtön jobbra venni az irányt, és máris egy kis borospincében találta magát, ahol egy üveg Tignanellóval koccinthatott a szerencséjére.

A kanapé melletti asztalon egy csaknem egyméteres Gulfstream jet-makett található; Armstrong mindig ezt a repülőt választotta a hosszú utakhoz. Fehér alapon fekete és sárga versenycsíkok vannak rajta. Felszállás után a barátaival együtt gyakran felállt a helyéről, és „szörfözött”, miközben a gép elmerült a felhőkben. Armstrong 2012 decemberében 8 millió dollárért adta el a repülőt. Ezzel is próbált felkészülni a szinte biztosra vehető jogi költségekre, melyek a csalást bizonyító USADA-jelentést követik.8

A hatalmas ház második emeletén lévő médiaszobában foglalunk helyet, amikor tizenegy éves ikerlányai, Grace és Isabelle berontanak. Kiköpött másai Kristinnek, csodaszép szőke anyjuknak. Széles mosolyuk mögött ezüstszínű fogszabályzó csillog.

– Szia, apa! Megrendelted nekünk az internetről a szoknyákat? – kérdezi Isabelle, miközben testvérével a kanapén ugrálnak.

– Igen, apa, megvetted a szoknyákat? – ismétli meg Grace is a kérdést.

– Nem, még nem – feleli Armstrong. – Szívesen innék most egy sört. Kedves lenne tőletek, ha hoznátok egyet. Egy Shiner Bockot.

– Shiner Bock! – kiált fel Grace. – Az egy sör, ha nem tudnád. BÉ-Ó-CÉ-KÁ. Nem csavaros a kupakja.

– Hát ilyen szörnyű az életem. Egyszerűen borzalmas – fordul hozzám Armstrong, miután megérkezik a sör.

Arról beszél, mennyire szereti, hogy gyerekek veszik körül – a gyerekek őszinték és tiszták, túl kicsik még ahhoz, hogy rászedjék őt. Talán úgy érzi, hogy az emberek kihasználták és élősködtek rajta?

– Ó, igen – hangzik a válasz.

– Kik?

– Mindenki. Álljon be a sorba.

A kölyök, aki egykor ökörkoponyával díszítette fel a nappaliját, ma már kifinomult, drága műalkotásokkal veszi körül magát. Stílusa semmivel sem összetéveszthető, szinte zavarba hoz. A bejárati ajtó mögött egy 3,4 méter magas és 1,5 méter széles festett üvegtábla fogad, közelebbről szemügyre véve színes pillangók százai alkotják a képet. Damien Hirst művének címe: Az élet fája. Hirst olyan provokatív installációkkal vált ismertté, mint például egy üvegdobozba helyezett, levágott tehénfej, melyet férgek rágnak. Amikor 2009-ben pillangókkal díszítette fel Armstrong versenybiciklijét, az Emberek az Állatokkal Való Etikus Bánásmódért nevű állatvédő csoport „borzasztó kegyetlenségnek” nevezte tettét.

Minél többet látok Armstrong házából, annál furcsábbnak találom az ízlését. Enyhén fogalmaznék, ha azt mondanám, hogy a tárgyai romlottságot tükröznek; ellentmondásosnak nevezni őket pedig túl egyszerű lenne. Armstrong mindegyikről csak azt tudja mondani, hogy „kurva menő”.

Nézzük csak: A tágas, ünnepi ebédlőben a kandalló fölött Andress Serrano egyik műve, egy vizeletet és vért ábrázoló fénykép lóg, címe: Piss and Blood No. VII(Húgy és vér No.VII.). A képet két márványtálka fogja közre, melyet más helyeken szenteltvíz tárolására használnak. A fényképész 1987-ben vonult be a köztudatba, amikor egy műagyag feszületet merített saját vizeletébe, s le is fényképezte gaztettét. Kétségtelenül illik egymáshoz a hely, a szoba a fényképpel, és ez a sportoló, aki állítólag vér- és vizeletvizsgálatok százain felelt meg.

A helyiség túlsó végéből nyílik Armstrong félhomályba burkolózó dolgozószobája. A sötét árnyalatú fabútorok kiváló környezetet biztosítanak a merengéshez. A sarokban lévő asztalnál ülve Armstrong a Tour de France-trófeáit látja maga előtt – hét sötétlila, finom aranymintázattal díszített porcelánkupát –, melyek magasan, a könyvespolc tetején kaptak helyet. Mindegyik fényárban úszik, külön-külön vannak megvilágítva.

Az asztaltól balra lévő fénykép akár a családdal, barátokkal, szerelmekkel és csapattársakkal való megromlott kapcsolatát is jelképezhetné. Luis González Palma szépia tónusú képe egy egymás karjaiba boruló, táncoló párt ábrázol. Vagy mégsem? Jobban megnézve észreveszem, hogy tüskék állnak ki az alakok hátából. Armstrong helybenhagyja, hogy valóban komor alkotásról van szó.

És itt vannak még a jézusos műtárgyak is.

Az asztaltól jobbra csaknem az egész falat elfoglalja a 17. századi spanyol festmény, mely a keresztre feszítést ábrázolja. Négy nő imádkozik Krisztus lábánál, akinek lehanyatló fejét aranyló fénykoszorú övezi. Ez a festmény évekkel ezelőtt még Armstrong gironai otthonának kápolnájában lógott, melyet volt felesége kedvéért építtetett. Az asszony katolikus volt, Armstrong nem vallásos. Szerinte az intézményesült egyház álszent emberek gyűjtőhelye.

Dolgozószobája mellett, a lépcsőházzal szemben szintén a keresztre feszítés jelenete látható. A kép csak bizonyos szögből bontakozik ki a maga teljességében; ez is a keresztre szegezett Krisztust ábrázolja.

„Egy ember vette magára ezrek bűnét” – magyarázza Armstrong. De még a keresztek mellett állva is magáról beszél. Mintha azt akarná, hogy azt írjam róla, ő a mártír a biciklis doppingosok között. Ezzel akar manipulálni.

Átsétál a dolgozószobájában lévő dohányzóasztalhoz, és a kezébe vesz egy alkart ábrázoló szobrot. A japán művész, Haroshi által készített szobor több rétegből áll, összepréselt gördeszkákból készült. A szobor középső ujja felfelé mutat.

„Ez majdnem mindent elmond az életemről” – teszi hozzá. Ezután az arcom elé nyomja a szobrot. A kezét figyelem. Mindkét tenyerén egy-egy kis seb éktelenkedik ott, ahonnan elmondása szerint az orvosa pár cisztát égetett le. A stigmák jutnak róla eszembe.

„Bassza meg” – felel nevetve.

 

Hét évvel ezelőtt azt ígérte három idősebb gyerekének, a zátonyra futott házasságból származó Luke-nak, Grace-nek és Isabelle-nek, hogy középiskolás éveiket a nagy tölgyfa melletti házban fogják tölteni. Tartozott nekik ezzel. A gyerekek számtalan alkalommal követték apjukat Texasból Franciaországba, majd Spanyolországba. Végre találtak egy biztos pontot. „Ígérem, apa nem költözik el megint.” Most mindössze hat percre laknak anyjuktól, Kristintől, és a barátságos konyha óriási asztalánál ülve fekete-fehér családi fotók veszik őket körbe. Pontosan tudják, mit csinál apjuk hétköznap esténként: a tévé előtt ül a kanapén, az Anderson Cooper 360°című hírműsort nézi a CNN-en. 2012 nyarán Armstrong kibővíttette az első emeletet, mert a gyarapodó család igényt tartott egy hetedik hálószobára is. A ház volt a főhadiszállása. Itt él Anna Hansennel, karcsú és szőke barátnőjével, akitől két gyereke született: a négyéves Max és a kétéves Olivia, aki ugyanúgy néz ki, mint Shirley Temple gyerekkorában. Az Armstrong klán hosszú távra tervezett ebben a házban, biztonságot és boldogságot reméltek a falai között.

Most pedig a költöztetőket várják. 2013. június 6-a van, Luke csak öt év múlva fejezi be a középiskolát. Reggel fekete teherautók hosszú sora fog a ház előtt állni, és rövid ujjú fekete pólót viselő munkások özönlik el a birtokot. Már most is síri hangulat uralkodik. A költöztetők végeztek a 152 négyzetméteres, sárgásbarna homlokzattal és vörös tetővel rendelkező vendégházzal, mely kisebbfajta palotának is beillik.

Június 7-én visszajövök és végignézem, ahogy a költöztetők kiürítik a házat is. Leveszik a polcról Armstrong megvilágított Tour-trófeáit, zöld buborékfóliába csomagolják, majd kék dobozokba rakják őket. A 64-es jelzésű dobozba kerül egy 13x18-as, ezüstkeretes fénykép, melyen Armstrong 2005-ös Discovery Channel csapata ül egy asztal körül a kerékpáros hetedik és egyben utolsó Tour-győzelmét követően. Armstrong, a csapattársai és a csapatvezető, Johan Bruyneel hét ujjukat mutatják a kamerának. Mindegyikük csuklóján sárga Livestrong gumikarkötő van. Az asztal félig üres borospoharakkal van tele. Ez már csak a múlt.

A 64-es számú doboz a többivel együtt a teherautón landol. A költöztetőket követve a médiaszobába megyek. Fehér munkáskesztyűk veszik le a kanapé mögötti falról a hét bekeretezett, Tour-győzteseknek járó sárga trikót. Amikor előző nap ebben a szobában voltunk, Armstrongnak támadt egy ötlete. Megkérdezte, nem akarok-e lefeküdni a kanapéra, hogy képet csináljon rólam a még meglévő trikók társaságában.

„Vicces lesz” – mondta.

De én nem értettem a poént.

 

Armstrong még sötétben, pirkadat előtt hagyta el a nagy házat. Soha nem tér ide vissza. 2013. június 7-én hajnali negyed ötkor Hansennel és öt gyerekével együtt az Austin/Bergstrom Nemzetközi Repülőtérre hajtott. Innen egy menetrend szerinti járattal repültek Hawaiira, a Nagy szigetre, ahol a nyár első felét töltik majd.

Armstrong azt állítja, nem nézett vissza az általa felépített házra. Saját bevallása szerint soha nem volt érzelgős. A költözés csak annyit jelent, hogy az élete egyik része lezárult, és új fejezet kezdődik. Ennyi az egész, teszi hozzá. Talán elhiszi, amit mond. Talán nem.

Pár nappal később már csak két vagyontárgy van a birtokon. Az egyik egy 1970-es fekete Pontiac GTO kabrió, melyet Sheryl Crow-tól kapott. Szerelmi viszonyuknak tanúja volt az egész világ. Armstrong épp azelőtt pedálozott tovább a kapcsolatból, hogy az énekesnő rákos lett. A 70 000 dollárt érő autó szintén Armstrong egyik kudarcának mementója.

Az utolsó tárgy egy teljes dobfelszerelés, mely a vendégház nappalijában rostokol a hátrahagyott élet egy másik darabkájaként. Szóljon a dob lassan, a síp halkan– a felszerelést nézve egy dal sorai jutottak eszembe, melyet akkor hallottam először, amikor még Texasban dolgoztam.

„Vigyél a völgybe, földdel fedj be,

A fiatal csibész rossz fát tett a tűzre.”

 

A Kiadó engedélyével.