Főkép

A nyomozó, aki önmagával és a bűnnel küzd. A költőből lett író, akinek a mondatai fájdalmas vallomásokként suhannak a lapokon. És az olvasó, aki hirtelen nem tud mit kezdeni önnön létének kegyetlen árnyával. Akárki akármit is mondjon, ők hárman a Magas tenger főszereplői, akik csak egymás vállán állva tudnak kimenekülni abból a sötét alagútból, amit olykor életnek is nevezünk. Vagy nem tudnak, és akkor üres whiskys üvegekként törnek darabokra ebben a vörös-fekete útvesztőben.

 

Névtelen nyomozónkkal ugyanis valami történt, ami nem engedi fellélegezni. Nem engedi, hogy békében éljen, hogy meglássa a szépséget és az örömöt – hogy boldog legyen. Ezért aztán iszik (sörök és whisky literszámra), dohányzik (Camel természetesen), és próbál valahogy túlélni, egyik napról a másikra, miközben kocsmákat látogat meg, s természetesen bűnügyekkel bízzák meg. Néha megoldja őket, néha nem, néha maguktól kiderül az igazság, néha csak hirtelen bekattan: nem is lényeges. Halad előre régen kisiklott életében, kerülgeti a szembenézést saját magával, feltételezhető tettével, miközben álmok látogatják meg, és szépen lassan felemészti a bensőjében lakó mélység.

 

Ebből a szürke hömpölygésből villant fel egy-egy képet Babiczky Tibor, néhány pillanatra belemerülhetünk a nyomozó tragédiájába – tovább úgysem bírnánk. Merthogy fájó szorongásnál, végtelen magánynál és rémisztő bánatnál jobbat, boldogabbat nem találunk. Senkinek sincs neve, legfeljebb olykor az áldozatoknak, ebben a világban ugyanis csak a bűn valóságos: minden más már eloszlott a cigarettafüstben, csupán egy-egy másodpercre tűnhet fel. Rövid, lényegre törő párbeszédei, hajszálpontos, sűrítő, gyakran egyenesen lírai leírásai mind-mind megerősítenek ebben, hangulata úgy telepszik rá az olvasóra, hogy közben minden a lélek síkján zajlik. A bűncselekmények, a gyakran hangoztatott krimi másodlagos, csak arra szolgál, hogy a gyilkosságok és halálesetek tükrében figyeljük a nyomozónkat: noha az már egyáltalán nem biztos, hogy tetszeni fog, amit ott találunk.

 

Ez a kegyetlen, erőszakos háttér, ami felsejlik a nyomozó munkája során, pedig tökéletes lehetőséget ad arra, hogy nyomozó még mélyebbre zuhanjon a kétségbeesésbe. Nem mintha lenne bármiféle munkamódszere vagy komoly megérzései: a véletlenek, az egy-két felsejlő ötlet és a munkálkodó tapasztalat (vagy rutin) segíti, ezzel is csak erősítve azt az érzetet, hogy itt minden a nyomozó egzisztenciális gyötrődéséről szól. Álomképek váltják egymást gyilkossági helyszíneken vagy kocsmákban játszódó jelenetekkel, jelentős és kevésbé jelentős szimbólumok sorjáznak, miközben mindehhez különböző íróktól, költőktől és zenekaroktól vett idézetek szolgáltatják a megfelelő irodalminak tetsző alapot.

 

Ezzel kicsit túl is telíti a kötetet Babiczky, erősítve azt az érzetet, hogy csak nagy, keménynek tetsző gondolatokkal tud kommunikálni (pedig nincs így, ezt számtalanszor bizonyítja a Magas tengerben). Míg az idézetek kis mértékben jól működhetnek egy kis intertextuális játékként, ekkora töménység egy amúgy is elég rövid könyvben már túlzásnak érződhet. A saját mondataival is hasonló a helyzet: néha fájó elevenséggel talál meg, néha viszont csak zavarba ejtően banálisnak érződik, ahogy egy fontosnak szánt gondolatot röviden, tömören, felesleges keménykedéssel próbál megfogalmazni. Ez egyrészről érthető (mégiscsak három verseskötete jelent meg eddig), másrészről viszont kizökkentő is olykor, ahogy nem mindig találja el az arányt. Képeiben és hasonlataiban jóval erősebb, néha döbbenetes pontossággal ír (nehéz elfeledni a találó című „Ősrobbanás” fejezet kezdetét, miszerint „Arra ébredt, hogy nincs idő”).

 

Babiczky Tibor egyelőre „csak” jó író (sajnos költőként nem ismerem, de majd ezek után muszáj lesz felfedezni verseit is). Viszont még lehet zseniális is, ha halad tovább ezen az ösvényen, amit a névtelen nyomozójával kijelölt magának. Hogy ennek folytatásával, vagy mással, mindegy is: csak merüljön még mélyebbre, vágjon még jobban bele a bátor olvasó lelkébe, merjen valóban kemény és fájdalmas lenni, ne elégedjen meg a könnyedebb úttal. Bízok abban, hogy lehet még ennél jobb is, elvégre költői, (kissé talán túl) minimalista stílusa szinte tökéletes mindehhez, fel-felpislákoló ereje már most is legyőzött. Legyőzött, magas tengere elsodort és átcsapott felettem, de nem tiport a földbe, még nem törte szilánkokra lelkem whiskys üvegét. Egyelőre.