Főkép

Fülszöveg:

Egy igazi lady nem szivarozik, a lovat nem férfimódra üli meg, nem foglalkozik vívással és nem is párbajozik. Ezenkívül nem lő pisztollyal és nem kártyázik férfiklubban.

Lady Calpurnia Hartwell mindig betartotta ezeket a szabályokat, de végül is mi értelme volt ennek? Még mindig nincs férjnél és enyhén szólva elégedetlen a helyzetével. De most megfogadta, hogy megszeg minden szabályt és végre élvezni fogja az életet!

De ahhoz például, hogy végigtáncoljon egy bált vagy szenvedélyesen csókolózzon, kell egy megfelelő partner is. Egy olyan férfi, aki mindent tud a szabályszegésről. Például az elbűvölően vonzó Gabriel St. John, Ralston márki, akinek épp olyan rossz a híre, mint amilyen bűnös a mosolya.

Ha Lady Calpurnia nem vigyáz, akkor éppen a legfontosabb szabályt fogja megszegni: akik az élvezeteket keresik, azoknak soha nem szabad reménytelen szerelemre lobbanniuk

 

Részlet a könyvből:

London 1813. április

Lady Calpurnia Hartwell könnyeivel küszködve menekült a Worthington-ház bálterméből, megsemmisítő szégyenének színhelyéről. Ahogy a kora tavaszi estén lefelé rohant a nagy márványlépcsőn, a levegőt metszően hidegnek érezte, a kétségbeesés könnyeitől pedig alig látott. Apró léptekkel haladt lefelé, de épp a kétségbeesés hajtotta őt előre a hatalmas, sötétbe burkolózó park árnyai közé. A kíváncsi pillantásoktól távol nagyot sóhajtott, és mivel végre biztonságban érezte magát, lelassította lépteit. Édesanyja rettentően dühös lett volna, ha észreveszi, hogy legidősebb leánya kísérő nélkül van idekint, de nem létezett olyan erő, amely Callie-t abban a szörnyű bálteremben tarthatta volna.

Első báli szezonja tömény kudarc volt.

Még egy hónap sem telt el azóta, hogy a társaságban először megjelent. Allendale grófjának legidősebb lánya teljes joggal pályázott a bálkirálynői címre, hiszen mindig is erre az életre nevelték: kecses tánc, tökéletesen illemtudó viselkedés és lenyűgöző szépség. A probléma természetesen az utóbbi volt. Lehet, hogy Callie kiválóan táncolt, modora is lehetett kifogástalan, de hogy egy szépség lett volna? Sokkal inkább jellemezte a gyakorlatias gondolkodás, és volt is annyi magához való esze, hogy ne tartsa magát elbűvölően szépnek.

Tudhattam volna, hogy ebből katasztrófa lesz - gondolta, amikor a Worthington-kastély sövénylabirintusában leroskadt egy márványpadra.

Három órát töltött el a bálban, és ezalatt egyetlen olyan férfi sem kérte fel táncolni, aki ne lett volna teljességgel elfogadhatatlan a számára. Két rossz hírben álló hozományvadász járult elé csupán. Egyikük végtelenül untatta, a másik pedig egy vén, legalább hetvenéves báró volt. Callie nem bírta tovább azt színlelni, hogy jól érzi magát. Nyilvánvaló volt, hogy a társaság szemében ő csak kicsivel ér többet, mint a hozománya és az ősei összesen, de még ez sem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy összehozzon egy táncot egy olyan partnerrel, akit legalább valamelyest szimpatikusnak talált volna. Nem, igazság szerint Callie számára a szezon nagy része úgy telt el, hogy a rátermett, vonzó, fiatal kérők még csak észre sem vették.

Nagyot sóhajtott.

A mai este volt a legrosszabb. Mintha nem lett volna már az önmagában elég, hogy csak az unalmas és az öreg vette észre, ma még meg is bámulták a többiek.

- Nem szabadott volna hagynom, hogy anyám belepréseljen ebbe a borzalomba - mormogta magában báli ruhájára pillantva. Derékban túl szoros volt, a fűzőrésze pedig túl kicsi ahhoz, hogy a keblét, amely jóval nagyobb volt, mint amit a divat diktált, rendesen megtartsa. Másrészt pedig biztos volt abban, hogy bálkirálynőt még soha nem koronáztak meg ilyen élénk, a mandarinszínű alkony árnyalatában játszó ruhában, más szóval egy ilyen förtelmes göncben.

A mamája persze biztosította őt arról, hogy a ruha a legújabb divatot képviseli. Amikor Callie arra utalt, hogy a ruha talán nem annyira előnyös az ő alakjához, a grófnő kioktatta, hogy bizony téved. Miközben a szabómester körülötte sertepertélt, szurkálta, döfködte, végül belepréselte a ruhába, a mamája azt ígérte, hogy elképesztően fog kinézni. Callie pedig, ahogy a mester tükrében szemlélte saját átalakulását, hajlott rá, hogy igazat adjon nekik. Valóban elképesztően nézett ki a ruhában. Elképesztően rondán.

Összekucorogva ült a hideg padon, és szégyenében a szemét is lehunyta.

Nem mehetek vissza, itt kell maradnom örök életemre - gondolta.

Az árnyékok közül hirtelen nevetgélést hallott. Callie felugrott, a lélegzete is elakadt a meglepetéstől. Hiába próbálta csillapítani hevesen dobogó szívét. Akármennyire is igyekezett, alig tudta kivenni a férfi alakját, és mielőtt eszébe jutott volna, hogy menekülőre fogja, megszólalt:

- Igazán nem kellene sötétben mások után szimatolnia, uram. Ez nem vall úriemberre - jelentette ki. Cseppet sem leplezte a hangjában bujkáló bosszúságot.

A férfi gyorsan, mély tenor hangon válaszolt:

- Bocsásson meg, kérem! Bár természetesen az is bizton állítható, hogy a sötétben való leskelődés sem hölgyekhez illő viselkedés.

- Tévedésben van. Nem leskelődöm a sötétben, hanem itt rejtőzöm, bujdokolok. Eléggé különbözik egymástól a két dolog - mondta Callie, és közben visszahúzódott az árnyékba.

- Nem fogom elárulni - felelte a férfi halkan, mintha csak a gondolataiban olvasott volna. - De igazán meg is mutathatná magát, hiszen menthetetlenül a csapdámba került.

Hová fajulhat még ez a mai este? - gondolta bosszúsan. Ahogy a férfi alakja fölémagasodott, Callie érezte a szúrós sövényt a háta mögött, és tudta, hogy a férfinak igaza van.

Ekkor az előrelépő férfit megvilágította a holdfény, és kiderült, hogy ki is ő. Callie pedig ezzel választ is kapott a kérdésére: Igen, lehet ennél sokkal rosszabb is. Beszélgetőtársa ugyanis a sármos, elképesztően jóképű Ralston márki volt, London egyik legmegátalkodottabb szoknyapecére. Rossz hírét csak tetézte a Callie-re villantott komisz mosoly.

- Ó, ne! - suttogta a lány. Képtelen volt leplezni a hangjában a kétségbeesést. Nem szabad meglátnia! Így nem, akár egy sütésre összekötözött karácsonyi pulykát. Egy „Mandarin naplemente” színű, karácsonyi pulykát.

- Mi lehet ilyen szörnyű, kislány? - A kedveskedő becézés Callie-t melegséggel töltötte el, bár közben azt leste, hogy merre menekülhet. A férfi olyan közel állt hozzá, hogy akár meg is érinthette volna. Alakja Callie fölé tornyosult, vagy egy fejjel magasabb volt nála. A lány nagyon régen érezte utoljára ilyen kicsinek magát. Sőt, aprócskának. Muszáj volt elmenekülnie.

- Mennem kell. Ha itt találnak, kettesben... - nem fejezte be a mondatot. Tudta a férfi is, hogy mi történne akkor.

- Kit tisztelhetek kegyedben? - hunyorgott rá a férfi a sötétben. Próbálta kivenni Callie arcának finom kontúrjait. - Várjunk csak. - Callie úgy látta, hogy a felismeréstől fény is gyúlt a szemében. - Ön Allendale lánya. Már korábban is feltűnt nekem.

A lány nem tudta magába fojtani gúnyos válaszát:

- Még szép, hogy észrevett. Nehéz engem nem észrevenni.

Rögtön a szájához kapta a kezét, maga is megdöbbenve azon, hogy ilyen leplezetlenül, nyíltan beszélt.

A férfi nevetgélt.

- Igen, ez nem éppen a legelőnyösebb estélyi ruha.

Erre már Callie sem tudta visszafojtani a feltörő nevetését.

- Milyen diplomatikusan fogalmaz! Megmondhatná őszintén, hogy úgy festek ebben a ruhában, mint egy sárgabarack.

A férfi erre hangosan felnevetett:

- Találó hasonlat. De kíváncsi lennék, hogy baj-e az, hogy egy hölgy bizonyos szempontból úgy néz ki, mint egy sárgabarack? - kérdezte, majd intett Callie-nek, hogy talán visszaülhetne a padra, aki egy pillanatig habozott, de aztán mégis leült.

- Valószínűleg nem - mosolygott szélesen, és maga is meg volt lepődve azon, hogy a férfi kritikája egyáltalán nem volt megalázó, mint ahogy ezt várta volna. Sőt, inkább felszabadító érzés volt.

- Anyám leginkább egy olyan leányra vágyik, akit úgy öltöztethet, mint egy porcelánbabát. Sajnálatos módon én soha nem leszek ilyen. Annyira vágyom már, hogy a húgom végre elsőbálozó legyen, és elvonja a grófnő figyelmét a személyemről.

A férfi leült mellé a padra, és megkérdezte:

- Hány éves a húga?

- Nyolc - válaszolta gyászos hangon.

- Hát az nem éppen ideális.

- Enyhén szólva nem - nézett fel Callie a csillagokkal teli égre. - Még akkor is petrezselymet fogok árulni, amikor ő elsőbálozó lesz.

- Miért olyan biztos benne, hogy vénlány marad?

Callie lopva ránézett, és így szólt:

- Bár nagyra értékelem lovagiasságát, uram, színlelt értetlensége mindkettőnk számára sértő.

Mivel a férfi erre nem tudott mit válaszolni, Callie lehajtott fejjel, a saját kezét bámulva azt mondta:

- A választási lehetőségeim igencsak behatároltak.

- Hogyhogy?

- Úgy tűnik, hogy csak arra vagyok képes, hogy szegény, vén vagy halálosan unalmas férfiakat szedjek össze - mondta, közben az ujja- in is számolgatva ezeket a „kategóriákat”.

- Ezt nehéz elhinnem - nevetgélt a férfi.

- Pedig igaz. Nem tartozom a fiatal hölgyek azon típusához, akikért bomlanak a férfiak. Akinek van szeme, az látja is.

- Nekem van szemem, és semmi erre utaló jelet nem látok - mondta a férfi. Kicsit halkabban, lágyan, bársonyosan beszélt, közben kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa Callie arcát. Callie-nek elállt a lélegzete, és csodálkozott, hogy milyen intenzív érzés kerítette a hatalmába.

Képtelen volt ellenállni, és hagyta, hogy a férfi megérintse az állát.

- Hogy hívják? - kérdezte lágyan a férfi.

Callie összerezzent, mert tudta, hogy mi lesz a folytatás.

- Calpurnia - mondta, majd újra lesütötte a szemét, mert zavarba jött extravagáns neve miatt. Csak egy reménytelenül romantikus, Shakespeare-megszállott anyának juthat eszébe ez a név, mely már a születésekor súlyos terhet rak csemetéje vállára.

- Calpurnia - ízlelgette a férfi a nevet. - Mint Caesar felesége?

A lány még jobban elpirult, amikor bólintott.

A férfi viszont mosolygott.

- Feltétlenül sort kell kerítenem arra, hogy megismerkedjek a szüleivel. Ilyen nevet csak nagyon bátor emberek adnak a lányuknak.

- Szerintem borzalmas.

- Butaság. Calpurnia római császárnő volt. Erős és gyönyörű, okosabb, mint a férfiak, akik körülvették. Látta a jövőt, erős maradt a férje halála után is. Csodás névrokon.

A lánynak elakadt a szava a férfi nyíltságától. Mielőtt válaszolni tudott volna neki, az folytatta:

- Sajnos, most mennem kell. Önnek pedig, Lady Calpurnia, emelt fővel kell visszatérnie a bálterembe. Mit gondol, sikerülni fog?

Még egyszer megcirógatta Callie arcát, majd felállt. A lány teljesen le volt forrázva, hogy elmegy.

Ő is felállt, és szinte önkívületben bólintott.

- Igen, mylord.

- Jó kislány - hajolt közelebb a férfi, és suttogva folytatta: - Ne feledje, hogy ön császárnő. Viselkedjen ennek megfelelően, és nekik sem lesz más választásuk, mint hogy hozzám hasonlóan annak tekintsék önt. - A lány érezte a lélegzete melegét az áprilisi hidegben. Lélegzet-visszafojtva várta a folytatást.

- Fenség... - szólt a férfi, és ezzel eltűnt a sövénylabirintusban. Callie buta vigyorral az arcán állt. Nem rágódott rajta sokáig, hogy kövesse-e vagy sem, annyira vágyott a közelségére. Bárhová képes lett volna követni a férfit, ezt a herceget, aki őt látta meg, nem a hozományát, nem a borzalmas ruháját, hanem őt.

Ha én császárnő vagyok, akkor ő az egyetlen férfi, aki érdemes arra, hogy a császárom legyen!

Nem kellett messzire mennie, hogy utolérje. Úgy harminc méterrel távolabb egy tisztás tárult elé hatalmas, csillogó, kerubokkal díszített szökőkúttal. Ott, ezüstös fényben állt az ő széles vállú, hosszú lábú hercege. Callie-nek elakadt a lélegzete, amikor megpillantotta, olyan különleges látvány volt, mintha őt is márványból öntötték volna.

Aztán észrevett egy nőt a karjaiban. Kiáltani próbált, de nem jött ki hang a torkán, kezét a szája elé kapta, szeme tágra nyílt. Élete eddigi tizenhét évében még soha nem volt a szemtanúja egy ilyen. különös botránynak.

A holdfény a férfi szeretője köré éteri fényt vont, szőke haja a sötétben fehérnek tűnt, halvány estélyi ruhája pedig leheletkönnyűnek. Callie visszalépett az árnyékba, és a sövény rejtekéből kémlelt, félig-meddig azt kívánva, hogy bárcsak ne követte volna idáig a férfit. Ugyanakkor teljességgel képtelen volt levenni a pillantását az ölelkezésükről. Uramistenem, hogy csókolóztak!

Lénye legmélyén a gyerekes csodálatot izzó féltékenység váltotta fel, és még soha nem vágyott annyira arra, hogy valaki más legyen. Ugyan csak egy pillanatra, de megengedte magának, hogy elképzelje: a férfi őt tartja a karjaiban, az ő hosszú, finom ujjai a férfi sötét, fénylő haját simogatják, a férfi erős keze az ő karcsú testét kényezteti, Ralston az ő ajkát harapdálja, és az ő sóhajtásai hallatszanak az éjszakában.

Callie nézte, ahogyan a férfi ajkai lefelé vándorolnak a nő hosszú nyakán, és eközben ujjaival akaratlanul is végigsimított a saját nyakán, miközben azt képzelte, hogy a férfi érinti meg. Nézte, ahogy a férfi a szeretője fűzőjét simogatja, a dekoltázsnál finoman lejjebb húzza, így kibuggyan a nő egyik melle. A férfi csibészes mosolya világított a holdfényben, fogai csillogtak, miközben csak annyit mondott: csodálatos, mielőtt az ajkaival a sötét mellbimbóra tapadt, amely a hideg éjszakai levegőben és a kényeztetés hatására megkeményedett.

Szeretője feje az eksztázistól hátrahanyatlott, képtelen volt kontrollálni a gyönyört, amit a karjaiban érzett. Callie pedig nem tudta levenni a szemét a látványról, a saját mellét simogatta, érezte, ahogy a mellbimbója az estélyi ruha selyme alatt megkeményedik, és közben azt képzelte, hogy a férfi csókolgatja, simogatja.

- Ralston.

A név, amelyet a nő kéjes sóhajjal ejtett ki, a tisztáson keresztül elhallatszott Callie-ig, és felrázta révületéből. Rémülten engedte le a kezét és hagyta el a színt, amelynek tanújává vált. Szaladt a labirintusban, kétségbeesetten menekült, és csak annál a márványpadnál állt meg, ahol az éjszakai kalandja elkezdődött. Nehezen kapkodva a levegőt lassan összeszedte magát, és meg volt döbbenve a saját viselkedésétől. Egy fiatal hölgy nem hallgatózik. Ráadásul végképp nem így, egy bokorban...

Ezenkívül a fantáziálás sehová nem vezet.

Megpróbálta elhessegetni a fájdalmat, amelyet az igazság miatti szomorúság váltott ki benne. Belőle soha nem lesz Ralston márkiné, de más, hozzá hasonló férfié sem lesz ő soha. Teljesen biztos volt abban, hogy amit a férfi neki mondott, csupán egy javíthatatlan csábító hazugsága volt. Csak meg akarta nyugtatni őt, és meg akart szabadulni tőle, hogy mielőbb odaérjen a randevújára az előbb látott sugárzó szépséggel. A férfi maga sem hitte el egy szavát se annak, amit mondott.

Nem, ő nem Calpurnia volt, Róma császárnője, hanem csak Callie, a kis szürke egér. És az is marad örökre.

 

I. fejezet

London 1823. április

Szűnni nem akaró dörömbölésre ébredt.

Eleinte nem vett tudomást róla, mert az álom kellemes burkot vont köré, meggátolva, hogy az idegesítő zaj eljusson hozzá.

A dörömbölés után hosszú szünet állt be. A hálószobára sűrű csend ereszkedett.

Gabriel St. John, Ralston márkija, a hivalkodó fényűzéssel berendezett szobába beszűrődő kora reggeli fényt szemlélte. Egy pillanatig mozdulatlanul nézte a selyemtapétával, aranyozással díszített szoba, az érzéki örömök giccses fészkének gazdag árnyalatait.

Majd a mellette fekvő gyönyörű nő felé nyúlt, és elégedetten elmosolyodott, amikor az készséges, meztelen testével hozzá simult. A hajnali óra és a nő forró testének elegye majdnem visszavarázsolta a könnyű szendergés állapotába.

Mozdulatlanul feküdt, behunyta a szemét, ujjaival ráérősen simogatta szeretője vállát, a nő karcsú ujjai pedig lefelé vándoroltak a testén. A mozdulat ígéretesen erotikus volt. 

A nő érintése egyre erőteljesebbé, határozottabbá vált, és ügyességét kéjes sóhaj jutalmazta.

Ekkor a hangos és folyamatos kopogtatás újrakezdődött a súlyos tölgyfa ajtón.

- Hagyja már abba!!! - Ralston kiugrott a szeretője ágyából, és halálos bizonyossággal felkészült arra, hogy nagyon leteremti a betolakodót.

Gyorsan felkapta selyemköntösét, és bőszen átkozódva tépte fel az ajtót.

A küszöbön azonban saját ikertestvére állt, kifogástalan öltözékben és tökéletesen ápolt körmökkel, mintha teljesen rendjén való lenne, hogy pirkadatkor a bátyját keresve bekopog a szeretője ajtaján.

- Uram, megtettem mindent, hogy távol tartsam. - hadarta egy szolgáló Nicholas St. John mögött.

Ralston márkijának fagyos pillantása torkára fagyasztotta a szót:

- Hagyjon magunkra! - mondta.

Nick pillantásával követte a távozó inast, és láthatóan jól szórakozott:

- El is felejtettem, hogy milyen elbűvölő vagy reggelente, Gabriel.

- Mi a ménkű hozott ide ilyenkor?

- Először a Ralston-házba mentem, de mivel nem voltál ott, ezért ez volt a legvalószínűbb hely, ahol lehettél.

Pillantása bátyjáról a hatalmas ágy közepén ülő nőre tévedt. Nick vigyorogva, ugyanakkor elismerően bólintott bátyja szeretője felé, és azt mondta a nőnek:

- Nastasia, bocsánatot kérek, hogy így önökre törtem.

A görög szépség érzéki bujasággal nyújtózkodott, akár egy macska. Hagyta lecsúszni a takarót, amelyet az ajtónyitás pillanatában szemérmet színlelve magára rántott, így láthatóvá vált kívánatos melle. Izgató mosoly játszott ajkain, amikor így szólt:

- Lord Nicholas, biztosíthatom önt arról, hogy a legkevésbé sem vagyok bosszús. Esetleg nem szeretne csatlakozni hozzánk - itt jelentőségteljes szünetet tartott -, reggelire?

- Csábító ajánlat - mosolygott Nick elismerően.

Ralston nem vett tudomást a kis közjátékról, és provokálta öccsét:

- Nick, ha ennyire híján vagy hölgytársaságnak, biztosan tudtunk volna neked találni egy olyan úticélt, ahol nem zavarnál engem a pihenésben.

Nick az ajtófélfának támaszkodva kicsit még Nastasián legeltette a tekintetét, mielőtt újra Ralstonra nézett volna.

- Éppen pihentél, bátyó?

Fivére a szoba sarkában álló mosdótálhoz lépett, és felszisszent, amikor hideg vizet fröcskölt az arcára.

- Jól mulatsz, ugye? - kérdezte Nicktől.

- Pompásan.

- Fél percet adok, hogy elmondd, minek jöttél ide, mielőtt megunom, hogy van egy öcsém, és kidoblak.

- Érdekes, pont rátapintottál a lényegre - mondta Nick lazán -, ugyanis pontosan amiatt vagyok itt, mert hármunk közül te vagy a legidősebb.

Ralston az öccsére nézve kicsit felemelte a fejét, így a vízcseppek lecsorogtak az arcáról.

- Tudod, Gabriel, úgy tűnik, hogy van egy húgunk - mondta neki Nick.

- Egy féltestvérünk.

Ralston kifejezéstelen hangon beszélt, lenézett az ügyvédjére, arra várva, hogy a szemüveges férfi idegei kicsit lenyugodjanak, és elmagyarázza meglepő bejelentésének körülményeit. Ralston London játékbarlangjaiban tanulta meg, hogyan kell megfélemlíteni másokat, így most is arra várt, hogy a technikája gyorsan hatni fog, és szóra bírja az apró termetű férfit.

Igaza volt.

- Hát, mylord, szóval.

- Nyögje már ki, hogy miről van szó! Nem érek rá egész nap - szakította félbe Ralston, és átvágott a dolgozószobán, hogy töltsön magának egy italt.

- Az édesanyja.

- Az édesanyám, már ha lehet ezt a szót használni egy olyan szeretetlen teremtményre, aki szült bennünket, majd több mint huszonöt éve elhagyta Angliát, és a kontinensre távozott.

Egy borostyánszínű italt kavargatva a poharában úgy tett, mint aki nagyon unatkozik.

- Miért hinnénk el, hogy ez a lány a testvérünk, és nem egy szél-hámos, aki csak vissza akar élni a jóindulatunkkal?

- Az apja velencei mágnás volt, és rengeteg pénzt hagyott rá - szólt az ügyvéd, és megigazította a pápaszemét. - Semmi oka nem volt arra, hogy hazudjon a lány származásáról, mylord. Sőt, minden valószínűség szerint ő maga soha nem is értesítette volna önöket a lány létezéséről.

- Akkor mégis miért szólt?

- A lánynak nincs több említésre méltó rokona, bár azt hallottam, hogy vannak olyan barátok, akik szívesen befogadták volna őt. Azon dokumentumok alapján, amelyeket az irodámnak megküldtek, az anyja unszolására jött ide. Ö ragaszkodott ahhoz, hogy a férje halála előtt küldje el önökhöz a húgukat. Az ön édesanyja biztos volt abban, hogy ön - itt megköszörülte a torkát - eleget fog tenni családi kötelezettségeinek.

Ralston mosolygott, de látszott rajta, hogy nincs humoros kedvében.

- Elég komikus, hogy éppen az anyánk hivatkozik a családi kö-telezettség érzésére.

Az ügyvéd nem tett úgy, mint aki nem érti ezt a megjegyzést.

- Teljes mértékben egyetértek, mylord, de ha szabad megjegyeznem, a lány itt van, és nagyon bájos teremtés. Nem nagyon tudom, hogy mit tegyünk vele.

Elhallgatott, de így is érthető volt, hogy mit is akart mondani. Nem igazán tudom, hogy itt hagyhatom-e őt az ön kezei között.

- Persze hogy itt a helye, itt kell, hogy maradjon - mondta végül Nick. Bejelentésére az ügyvéd hálás pillantást vetett rá, bátyja pedig ideges képet vágott. - Fogadjuk be őt! El tudom képzelni, hogy milyen szörnyű állapotban van most.

- De még mennyire, mylord!

Az ügyvéd készségesen egyetértett, látva Nick elérzékenyülő tekintetét.

- Eddig nem is tudtam, hogy te ilyen döntéseket hozhatsz ebben a házban - mondta Ralston vontatottan, miközben nem vette le a tekintetét az ügyvédről.

- Csak szeretném lerövidíteni Wingate kínlódását - válaszolta Nick, és az ügyvéd felé biccentett. - Gondolom, a saját testvéredet nem fogod elutasítani.

Nicknek értelemszerűen igaza volt. Gabriel St. John, Ralston hetedik márkija a sorban nem fogja elküldeni a saját húgát, függetlenül attól, hogy a lelke mélyén valójában erre vágyott. Beletúrt fekete hajába, és maga is meglepődött, hogy még mindig dühös az anyjára, akit pedig már hosszú évek óta nem látott.

Anyjuk nagyon fiatalon ment férjhez - alig töltötte be a tizenhatot -, és egy éven belül egy ikerpárnak adott életet. Egy évtizeddel később tűnt el és menekült a kontinensre, elhagyva a fiait és kétségbeesett férjét. Bármelyik más nővel szemben Gabriel együttérzést tanúsított volna, megértette volna félelmeit, és megbocsátotta volna neki, hogy elhagyta a családját. Azonban tanúja volt apja bánatának, és maga is átérezte azt a fájdalmat, amelyet egy anya elvesztése okoz. És a szívében a szomorúság helyét átvette a harag. Éveknek kellett eltelnie ahhoz, hogy egyáltalán beszélni tudjon róla.

És most, amikor tudomására jutott, hogy az anyja még egy család életét tönkretette, a régi seb újra felszakadt benne. Szült még egy gyereket, méghozzá egy kislányt, majd hagyta, hogy az anya nélkül nőjön fel. Ez nagyon felbőszítette. Az anyja természetesen nem tévedett: azt fogja tenni, amit a család iránt érzett kötelesség megkövetel. Ralston mindent meg fog tenni, hogy jóvátegye az ő bűneit. Lehetséges, hogy igazából ez hozta ki leginkább a sodrából, hogy az anyja még most is „ismerte” őt, tudta, hogy mit fog tenni. Az bosszantotta, hogy a kettejük között ilyenformán mintha mégis létezett volna valamilyen kötelék.

Letette a poharát, és visszaült a mahagóniasztal mögé.

- Hol van a lány, Wingate?

- Azt hiszem, hogy a zöld szobában szállásolták el, mylord.

- Akkor akár ide is hívhatnánk. - Nick odament az ajtóhoz, kinyitotta, és egy kint várakozó inast küldött a lányért.

Az ezt követő jelentőségteljes csendben Wingate felállt és idegesen igazgatta a mellényét, majd megszólalt:

- Megengedi, mylord, hogy mondjak valamit?

Gabriel ideges pillantást vetett rá.

- Ő egy nagyon kedves, nagyon aranyos leány.

- Ezt már elmondta egypárszor. Azzal ellentétben, amit rólam gondol, Wingate, nem vagyok fiatal lányokat elcsábító, emberevő szörnyeteg. - Elhallgatott, majd fanyar mosollyal hozzátette: - Leg-alábbis ami a rokonságomba tartozó leányokat illeti.

Húga érkezése sajnos meggátolta Gabrielt abban, hogy élvezetét lelje az ügyvéd felháborodott arckifejezésében. Nyílt az ajtó, ő felállt, és a belépő nő ugyanolyan kék szemekkel nézett vissza rá, mint amilyen az övé volt.

- Uramisten! - Nick pontosan kifejezte azt, amit Gabriel is gondolt.

Kétség nem férhetett ahhoz, hogy a lány a húguk. Amellett, hogy a szeme is éppolyan mélykék volt, mint bátyjaié, karakteres álla és hullámos, sötét haja is hasonlított az övékére. Az anyjuk kiköpött mása volt, éppolyan magas, kecses, elragadóan szép, tekintetében éppolyan tűz lobogott. Gabriel csak magában szitkozódott a megdöbbenéstől.

Kettejük közül először Nick tért magához. Mélyen meghajolt a hölgy előtt, és azt mondta:

- El vagyok bűvölve, Miss Juliana. Nicholas St. John vagyok, az ön bátyja. Ő pedig a testvérünk, Gabriel, Ralston márki.

Juliana bájosan pukedlizett.

- A nevem Juliana Fiori. Be kell, hogy valljam, hogy én se ezt vártam. - elhallgatott, kereste a megfelelő szót - mármint, hogy önök... i gemelli... Bocsánat, de nem jut eszembe a megfelelő szó.

Nick mosolygott:

- Ikrek. El tudom képzelni, hogy az anyánk is meglepődött, amikor megszülettünk.

Juliana arcán épp olyan gödröcske jelent meg, amilyen Nicknek szokott.

- Elképesztő!

- Nos - köhintett Wingate, amivel sikeresen magára vonta a többiek figyelmét. - Akkor most én a távozás mezejére lépek, természetesen, ha az uraknak már nincs szükségük rám.

Az apró termetű férfi láthatóan idegesen toporgott, és alig várta, hogy elhagyhassa a helyiséget.

- Elmehet - mondta Ralston hidegen. - Sőt, kifejezetten örülnék, ha mielőbb távozna.

Az ügyvéd láthatóan idegesen, kapkodva meghajolt, mintha attól tartana, hogy Ralston meggondolja magát, és mégis maradnia kell. Ahogy kiment, Nick próbálta megnyugtatni Julianát:

- Remélem, nem hagyja, hogy Gabriel megtévessze önt. Ő nem olyan gonosz, amilyennek látszik. Csak néha szeret a ház ura szerepében tetszelegni.

- Nemcsak tetszelgek, hanem valóban én vagyok a ház ura - jegyezte meg Ralston szárazon.

Nick a húgára kacsintott.

- Csak négy perccel idősebb mint én, de nem tudja megállni, hogy ne dörgölje ezt folyton az orrom alá.

Juliana félénken elmosolyodott, majd gyönyörű kék szemeit idősebb bátyjára szegezte.

- Ha megengedi, akkor én inkább távoznék, mylord.

Gabriel bólintott.

- Persze, természetesen. Felvitetem a holmiját az egyik emeleti szobába. Biztosan nagyon elcsigázott az úttól.

- Nem, ön félreértett engem. Szeretném elhagyni Angliát, és vissza akarok térni Velencébe.

Mivel sem Gabriel, sem Nick nem szólt semmit, ezért folytatta. Beszéd közben folyamatosan gesztikulált, és az akcentusa annál érezhetőbb lett, minél több érzelem vegyült mondandójába.

- Biztosíthatom önöket arról, hogy nem értem, apám miért ragaszkodott az idejövetelemhez. Vannak otthon barátaim, akik örömmel befogadnának engem.

Gabriel határozottan félbeszakította:

- Márpedig itt marad, és kész.

- Bocsásson meg, signore, de nem szeretnék.

- Úgy vélem, hogy nincs más választása.

- Nem tarthatnak itt. Nem tartozom sem önökhöz, sem Angliához. - Valahogy mintha kiköpte volna ezt a szót, hogy Anglia, mintha rossz ízű lett volna.

- Juliana, ön megfeledkezik arról, hogy félig-meddig angol - mondta Nick, aki láthatóan nagyon szórakoztatónak találta a lányt.

- Soha! - válaszolta Juliana. - Én olasz vagyok! - Kék szeme villogott a dühtől.

- Ami a temperamentumodban is megnyilvánul, cicuska - morogta Gabriel. - De szinte édesanyánk képmása.

Juliana a falra nézett.

- Képmása? Milyen képmása? Hol van édesanyám képe?

Nick nevetgélt, bájosnak találta a lány értetlenkedését.

- Nem, itt nem talál róla képet. Gabriel azt szerette volna mondani, hogy ön úgy néz ki, mint az édesanyánk. Tulajdonképpen a szakasztott mása.

Juliana bosszúsan gesztikulálva tiltakozott.

- Soha többé ne mondjanak nekem ilyet! Az anyánk egy... - mondta, de nem fejezte be a mondatot, és a szobára súlyos csend nehezült a kimondatlan jelzőtől.

Ralston szája kényszeredett mosolyra torzult.

- Úgy látom, hogy egy olyan dolgot már találtunk, amelyben egyetérthetünk.

- Nem kényszeríthetnek arra, hogy itt maradjak.

- Attól tartok, hogy téved. Már aláírtam a papírokat, amelyek szerint egészen addig az én gyámságom alá tartozik, amíg férjhez nem megy.

A lány szemei tágra nyíltak a csodálkozástól.

- Ez lehetetlen! Édesapám soha nem kért volna tőlem ilyesmit. Tudta, hogy nem áll szándékomban férjhez menni.

- Hogyhogy? Miért? - kérdezte Nick.

Juliana hirtelen felé fordult.

- Azt gondolom, önök igazán megérthetnék, hogy nem akarom megismételni anyám bűneit.

Gabriel értetlenül hunyorgott.

- Igazán semmi ok nincs arra, hogy ön bármiben is hasonlítson.

- Megbocsátja, hogy még az esélyét is szeretném elkerülni ennek, uram? Biztosan meg tudunk valami másban állapodni.

Ebben a pillanatban Gabriel eldöntötte a kérdést.

- Ön nem ismerte az édesanyánkat, ugye? - kérdezte.

Juliana egyenesen, büszke tartással állt, és egyetlen arcizma se rándult, amikor Ralston a szemébe nézett.

- Körülbelül tíz évvel ezelőtt hagyott el bennünket. Gondolom, önökkel is hasonló a helyzet.

- Még tízévesek sem voltunk - bólintott Ralston.

- Akkor úgy vélem, hogy egyikünk sem pazarolt rá túl sok szeretetet.

- Pontosan így van.

Így álldogáltak egy hosszú pillanatig, próbáltak rájönni, hogy vajon igazat mond-e a másik. Gabriel szólalt meg először:

- Egy kedvező ajánlatot szeretnék tenni önnek.

Juliana erre kapásból a fejét rázta, de Ralston felemelte a kezét, és ezzel mintegy beléfojtotta a szót.

- Ez nem egy üzleti tárgyalás. Itt marad két hónapra, és kész. Ám ha ezután úgy dönt, hogy vissza akar térni Olaszországba, akkor ezt lehetővé fogom tenni önnek.

Juliana lehajtott fejjel vette fontolóra az ajánlatot, és minden bizonnyal azt, hogy milyen lehetőségei vannak a menekülésre. Végül beleegyezése jeléül bólintott, és azt mondta:

- Két hónap, egy nappal se több.

- Kedves húgom, akkor hát válasszon egyet az emeleti hálószobák közül.

- Grazie, mylord - pukedlizett a lány, majd a dolgozószoba ajtaja felé fordult, de Nick kíváncsiskodó kérdése megállította.

- Hány éves?

- Húsz.

Nick futó pillantást vetett a testvérére, mielőtt folytatta volna:

- Be kell vezetni önt a londoni társasági életbe.

- Aligha hiszem, hogy szükség lenne erre, mivel csak nyolc hétig leszek itt - mondta, és a nyolcat különös nyomatékkal hangsúlyozta.

- Visszatérünk majd a témára, ha kicsit megszokta nálunk - zárta le Ralston a beszélgetést. Kikísérte a hölgyet, és a dolgozószoba ajtajában állva szólította a főkomornyikot.

- Jenkins, kísérje kérem Miss Julianát az emeletre, és kérjen meg valakit, hogy segítsen a komornájának kipakolni a holmiját!

Ezután Julianához fordult:

- Van komornája, ugye?

- Igen - mondta, de látszott rajta, hogy mulatságosnak találja Ralston kérdését. - Emlékeztetni szeretném arra, hogy a rómaiak hozták a civilizációt az önök országába, és nem fordítva.

- Néha szeretne azért borsot törni az orrunk alá, és nem akar kezes bárány lenni, ugye? - húzta fel kérdőn Ralston a szemöldökét.

Juliana angyalian elmosolyodott.

- Abba egyeztem bele, hogy itt maradok, és nem abba, hogy csendben maradok.

Ralston újra Jenkinshez fordult:

- A hölgy mától nálunk fog lakni.

Juliana a fejét rázta, miközben pillantása találkozott a bátyjáéval.

- Csak két hónapig.

Erre Ralston egyetértése jeléül bólintott, és kiigazította magát:

- A hölgy egyelőre nálunk fog lakni - mondta.

A főkomornyiknak a szeme se rebbent a meglepő bejelentés hallatán, hanem nyugodtan csak annyit mondott, hogy „Rendben, uram!”, és több inassal az emeletre vitette Juliana utazóládáit, hogy majd azután felkísérje a hölgyet.

Elégedetten látva, hogy az utasítását teljesítik, Ralston becsukta a dolgozószoba ajtaját, és visszament Nickhez, aki arcán hanyag mo-sollyal támaszkodott a tálalószekrénynek.

- Minden elismerésem, bátyám! - mondta Nick. - Bárcsak tudnák az emberek, hogy a családi kötelességek iránt milyen rendkívüli érzékkel viseltetsz! Rögtön semmivé foszlana a bukott angyal hírneved!

- Jó lenne, ha befejeznéd a fecsegést!

- De ez tényleg olyan szívet melengető! Ralston márki, a gonoszság mintaképe, akinek a szívét meglágyította egy gyermek!

Ralston elfordult a testvérétől, és az íróasztalához ment.

- Nincs valahol egy olyan szobrod, amit le kellene tisztítani? Nem jött hozzád mostanában egy idősebb nő Bathból valamilyen márvánnyal, amit feltétlenül azonosítani kellene?

Nick kinyújtotta, majd keresztbe tette a lábait, fényesre pucolt lovaglócsizmái csillogtak.

- Éppenséggel van. Ugyanakkor neki is, mint ahogy rajongótá-borom többi tagjának is, egyelőre várnia kell. Sokkal inkább veled kellene töltenem a délutánt.

- Miattam nem kell maradnod.

Nick komolyra fordította a szót.

- És mi lesz két hónap múlva? Ha el akar menni, és te ezt nem engedheted meg?

Mivel Ralston nem válaszolt, ezért Nick folytatta:

- Nem volt könnyű élete. Az anyja elhagyta még kislánykorában. Aztán még az apját is elveszítette.

- Pontosan ugyanaz történt vele, mint velünk. - Ralston egy kupac levelet válogatva színlelt érdektelenséget. - Csupáncsak arra szeretnélek emlékeztetni, hogy mi is elveszítettük nemcsak apánkat, de anyánkat is.

Nicknek szeme se rebbent.

- De mi ott voltunk egymásnak. Neki nincs senkije. Mi mindenkinél jobban tudjuk, hogy milyen helyzetben van most. Amikor mindenki elhagy, akit egykor szerettél.

Ralston Nickre nézett, tekintete elkomorult a közös gyermekkori emlékektől. Az ikreknek túl kellett élniük, hogy az anyjuk elhagyta őket, az apjuk pedig a teljes kétségbeesésbe zuhant. A gyerekkoruk nem volt kellemes, de Nicknek igaza van, ők ott voltak egymásnak. És ez nagy különbség.

- Az egyik dolog, amit a szüleim példáján megtanultam, az, hogy a szeretetet sokszor túlbecsülik. Ami számít, az a felelősség. A tisztelet. Julianának is jobb, ha ezt ilyen fiatalon megérti. Most itt vagyunk mellette. És valószínűleg nem gondolja, hogy ez sokat jelent, de ez épp elég lesz neki.

A testvérek a gondolataikba merülve hallgattak, majd Nick azt mondta:

- Nehéz lesz elérni, hogy a társaságban elfogadják őt.

Ralston tudta, hogy a testvérének igaza van, és káromkodott egy cifrát.

Julianát elvált nő lányaként aligha fogják tárt karokkal fogadni az előkelő társaságban. A legjóindulatúbb hozzáállás az lehet, hogy Juliana egy olyan nő gyereke, aki a finom, úri társaságon kívül élt, így a lánynak nem kevés erőfeszítést kell majd tennie azért, hogy anyja rossz hírnevétől megszabaduljon. A legrosszabb esetben úgy tekintik majd, mint egy bukott márkinő és polgári származású olasz szeretője törvénytelen gyermekét.

- Gondjai lesznek a vallása miatt is - szólalt meg Nick újra.

Gabriel kicsit elgondolkodott.

- Az, hogy anyánk hozzáment az ő apjához, azt jelenti, hogy Olaszországba érkezve át kellett térnie katolikus hitre. A katolikus egyház soha nem ismerte volna el a házasságukat, ha megmaradt volna az anglikán hitben.

- Ebben az esetben a mi helyzetünk is bonyolult - vigyorgott Nick kényszeredetten.

- Csak az olaszok szemében - válaszolta Gabriel. - Szerencsére angolok vagyunk.

- Ez nagyszerű, akkor velünk minden rendben - mondta Nick. - De mi lesz Julianával? Sokan szóba se akarnak majd állni vele. Egy bukott márkinő és a szeretője lánya. Ráadásul katolikus is.

- Amúgy se fogadták volna el őt, hiszen azon a tényen nem tudunk változtatni, hogy az apja polgári származású.

- Talán egyszerűbb lenne, ha távoli rokonunkként mutatnánk be őt, nem mint a testvérünket.

Ralston ellentmondást nem tűrő hangon felelte:

- Ki van zárva, hiszen a testvérünk. Így fogjuk őt bemutatni, és majd számolunk a következményekkel.

- A következményekkel majd neki kell számolnia. - Nick a bátyja szemébe nézett, szinte a levegő is súlyossá vált a kimondott sza-vak fontosságától. - Hamarosan tombolni fog a báli szezon. Ha azt akarjuk, hogy Juliana sikeres legyen, akkor kifogástalanul kell visel-kednünk. Az ő jó híre a mi megítélésünktől is függ.

Ralston megértette a célzást. Véget kell vetnie a viszonyának Nas- tasiával, az indiszkréciójáról híres opera-énekesnővel.

- Még ma beszélek Nastasiával.

Nick helyeslően biccentett, és hozzátette:

- Julianát hivatalosan kell majd bemutatni. Ezt egy olyan személynek kellene megtennie, akinek feddhetetlen a híre.

- Igen, ez nekem is eszembe jutott.

- Megkérhetnénk Phyllidia nénit.

Nick hangja már apai nagynénjük nevének említésétől is megremegett. A néni elég csípős megjegyzéseket tudott tenni, de ennek ellenére az idős dáma az előkelő társasági élet oszlopos tagjának számított.

- Nem - vágta rá azonnal Ralston.

Nagynénjük nem lenne képes megbirkózni egy ilyen kényes helyzettel, hogy a báli szezon közepén egy titokzatos ismeretlen húg érkezik a Ralston-házba. Nem, az idős hölgy ehhez nem rendelkezett elég diplomáciai érzékkel.

- Erre egyetlen nőrokonunk sem képes.

- Akkor mégis ki legyen ez a személy?

Az ikrek tekintete találkozott. Mindketten elhatározták, hogy elkötelezik magukat az ügynek. De csak egyikük volt márki. Szavai nem hagytak kétséget maguk után.

- Meg fogom találni a megfelelő személyt.

 

2. fejezet

Könnyeket ontva szaladt hozzá, a nyakába vetette két karját, s csókolta fejét, ezt mondta urának: „Most, noha kétkedtem nagyon is, meggyőzted a lelkem." Szólt; s Odüsszeuszban erősebb vágy ébredt zokogásra, lelkének-kedves feleségét sírva karolta.

Callie Hartwell abbahagyta az olvasást és elégedetten felsóhajtott. Sóhaja megtörte az Allendale-ház könyvtárának csendjét, ahová órákkal ezelőtt vonult, hogy olvasnivalót keressen. Szerinte egy jó könyv ismertetőjegye egy időn és téren átívelő szerelmi történet, és Homéroszban nem kellett csalódnia.

Ó, Odüsszeusz, gondolta, miközben a bőrkötéses könyv egyik megsárgult lapját végigsimítva elmorzsolt egy könnyet. Húsz év elteltével tudtad szeretett feleségedet újra a karjaidba zárni! A legjobban megérdemelt egyesülés, amelyről valaha is olvastam.

Hátradőlt kényelmes, kárpitozott foteljában, és mélyen beszippantotta a gondosan, olajjal ápolt bőrkötéses könyvek illatát. Elképzelte, hogy ő a történet női főszereplője, a szerető feleség, a hősies bolyongás célja, a nő, akiért furfangos férje megküzdött a küklopszokkal, ellenállt a szirének dalának, leküzdött minden útjába kerülő akadályt, miközben egyetlen cél vezérelte, mégpedig hogy feleségéhez visszatérjen.

Milyen érzés lehet ilyen nőnek lenni? Olyan nőnek, akinek páratlan szépségét kora legnagyobb hősének szerelme jutalmazta? Milyen lehetett egy ilyen férfit a szívébe zárni? Beengedni a férfit az életébe? Az ágyába? Callie mosolygott, amikor ez az illetlen dolog az eszébe jutott. Hát igen, Odüsszeusz.

Nevetgélt magában. Ha mások tudnák, hogy Lady Calpurnia Hartwell, az illemtudó, jól nevelt vénkisasszony ilyen titkos, és teljességgel illetlen vágyakat táplál kitalált hősök iránt! Nagyot sóhajtott. Tökéletesen tisztában volt azzal, hogy nagyon bután viselkedik, amikor kedvenc könyveinek a hőseiről ábrándozik. Ez természetesen egy szörnyű szokás, amelynek sajnos már túlontúl régóta hódolt.

Akkor kezdődött, amikor tizenkét évesen először olvasta a Rómeó és Júliát, amelyet sok más kisebb és nagyobb hős követett. Kezdve Beowulftól, Hamleten és Trisztánon keresztül a rémregények sötét gazfickóiig. Nem számított, hogy a mű eposz, dráma vagy regény, Callie egyformán fantáziált minden fiktív hőséről, és néha a gazfickókról is.

Behunyta a szemét, és azt képzelte, hogy teljesen máshol van, nem ebben a magas mennyezetű könyvtárszobában, amely már generációk óta őrizte az Allendale család könyveit és kéziratait. Ábrándjaiban ő nem Allendale gróf hajadon húga volt, hanem Penelopé, akit olyan mély szerelem fűzött Odüsszeuszhoz, hogy az összes kérőjét elzavarta.

Képzeletében a hősét is megrajzolta. Ő egy szövőszék előtt ült, erős és férfias hőse pedig a küszöbön állt. Callie-nek nem esett nehezére elképzelni őt. Most is ugyanazt a képet látta lelki szemei előtt, mint amit az elmúlt tíz évben újra és újra elképzelt.

Magas, széles vállú, sűrű sötét haja van, amely szinte minden nőben azt a vágyat ébreszti, hogy megsimogassa, szeme kék, akár a Földközi-tenger, amelyen Odüsszeusz húsz évig hajózott. Karakteres áll, rajta egy gödröcskével, amely a mosolyával feltűnőbbé válik, a mosolya pedig egyszerre romlott és derűs.

Igen, minden hősét egyetlen férfi alapján képzelte el, akiről mindig is álmodozott - Gabriel St. Johnról, azaz Ralston márkiról. Az átlagember joggal gondolhatta volna, hogy tízévnyi hiábavaló vágyakozás után Callie már felhagyott ábrándjával, de sajnálatos módon úgy tűnt, hogy teljesen odaveszett. Nyilvánvalóan egyszerűen arra volt ítélve, hogy élete hátralévő részében arról álmodozzon, hogy ő Kleopátra, Ralston pedig Antonius.

Ezen a hasonlaton Callie hangosan felnevetett. Orültségnek tűnt egy lapon említeni Lady Calpurnia Hartwellt Kleopátrával, csupán azért, mert őt a császárnő után nevezték el. Először is, Callie nem igázta le a férfiakat szépségével, míg Kleopátra ilyen téren különösen tapasztaltnak számított. Callie-vel ellentétben Kleopátrának nem volt teljesen hétköznapi barna haja és barna szeme. Egyiptom királynőjét egyetlen kortársa sem írta le molettnek. Callie azt sem tudta elképzelni, hogy Kleopátra egész este a bálterem egyik sarkában árulja a petrezselymet. Callie ezen kívül abban is biztos volt, hogy Egyiptom uralkodónője soha nem vett volna fel csipke főkötőt.

Callie-ről azonban sajnálatos módon mindezt el lehetett mondani.

Ám most, ebben a pillanatban Callie volt a gyönyörű Penelopé és Ralston az ájulásig jóképű Odüsszeusz, aki hitvesi ágyukat saját kezűleg faragta olajfából. Callie belepirult, amikor elképzelte, hogy a férfi közeledik hozzá, és a legendás ágyhoz vezeti. Felemeli tunikáját, amely alatt feltűnik az égei naptól hosszú évek alatt sötétbarnára sült mellkas, amelyet akár görög márványból is faraghattak volna.

Amikor odaért hozzá és karjaiba zárta, elképzelte az ölelés melegét, és valahogy olyan kicsinek is érezte magát mellette. Hosszú évekig várt erre a pillanatra a férfi is, de ő is.

A férfi megsimogatta, és ahol csak hozzáért, simogatása olyan forrósággal töltötte el, akár a tűz, majd lehajolt, hogy megcsókolja. Érezte a testét, ahogy az övéhez simul, a kezét az arcán, erős, érzéki ajkait, amelyet csak egy hajszál választott el az övétől. Mielőtt egy égő csókban zárta volna össze az ajkait, suttogott valamit, de olyan halkan, hogy alig hallotta.

- CALLIE!

A lány felriadt, és kiejtette a kezéből a könyvet. Valaki a könyvtár előtt kiáltotta hangosan a nevét. Zavartan köhécselt, a szíve hevesen dobogott, és titokban azt kívánta magában, hogy akárki is az illető, menjen el mielőbb, és hagyja, hogy újra ábrándjaiba merüljön. A gondolatot gyorsan szomorú sóhajjal hessegette el. Callie Hartwell túl jól nevelt volt ahhoz, hogy ne feleljen, ha valaki a nevén szólítja. Akármennyire is csöndben szeretett volna maradni.

A könyvtárszoba ajtaja kinyílt, és a húga viharzott be, tele energiával és izgatottsággal.

- Callie! Hát itt vagy! Már mindenhol kerestelek!

Húga sugárzó, izgatott arcát látva Callie-nek muszáj volt elmosolyodnia. Mariana mindig is elbűvölő, túláradó lendületű természeti erő volt, mindenkit levett a lábáról, akárkivel is találkozott. Tizennyolc évesen ő volt a bálkirálynő, pedig ez volt az első szezonja, mégis mindenki figyelmét elnyerte: az Allendale-i Angyal becenevet kapta.

A könyvtár meghitt világításában szinte fénylett vajvirágsárga, finom selyemből készült ruhája, amely éppen úgy ragyogott, mint édes, kedves mosolya és csodás barna hajfürtjei. Callie nem csodálkozott azon, hogy a londoni arisztokrácia szó szerint Mariana lába előtt hevert. A húgát nehéz volt nem szeretni, még akkor is, ha tökéletességét néhanapján nehéz volt elviselnie sokkal idősebb, ám sokkal kevésbé tökéletes nővérének.

Callie mosolyogva évődött a húgával.

- És miért van szükséged rám? Úgy tűnik, hogy eddig is jól elvoltál nélkülem a nap folyamán!

Húga porcelánarcára bájos pír kúszott. Callie irigyelhette volna emiatt a finom, egyenletes pírért, ha ehhez a kifogástalan elpiruláshoz már nem szokott volna hozzá a hosszú évek során.

- Callie! Egyszerűen hihetetlen az egész! Egész nap csak csipkedem magam, hátha felébredek, és mégis kiderül, hogy csak álom! - Mariana átszáguldott a szobán, leroskadt egy bőrfotelba a nővérével szemben, majd mintegy révületben folytatta: - Rivington megkérte a kezem! Képzeld el! Hát nem csodálatos?

James Talbott Rivington hatodik grófja volt, és egész Nagy-Britannia legirigyeltebb kérője. A fiatal, jóképű és gazdag herceg már a szezon elején észrevette Marianát, és teljesen elvesztette a fejét. Szédítő udvarlás következett, ma reggel pedig a férfi azért jött az Allendale-házba, hogy megkérje választottja kezét. Callie alig tudta leplezni vidámságát, amikor látta, hogy Rivington mennyire izgul. Minden rangja és gazdagsága ellenére nyilvánvaló volt, hogy mennyire vágyik Mariana igenlő válaszára, és ez csak még rokonszenvesebbé tette Callie számára.

- Persze hogy csodálatos! - nevetett Callie. - Úgy csillogott a szeme, amikor ma eljött. Pont úgy nézett, ahogy most te. - Mariana szégyenlősen lesütötte a szemét, Callie pedig folytatta: - De most mesélj, milyen egy olyan férfi választottjának lenni, aki így szeret téged? És ráadásul még herceg is!

- Ó, Callie! - sóhajtott Mariana. - Nekem teljesen közömbös, hogy Jamesnek milyen rangja van, nekem csak és kizárólag ő maga számít! Hát nem ő a legcsodálatosabb férfi a világon?

- És ráadásul még herceg is!

A lányok az ajtó felől hallatszó izgatott felkiáltás hallatán meglepetten fordultak meg. Callie sóhajtott egy nagyot, amikor eszébe jutott, hogy ki elől kellett ma éppen a könyvtárban elbújnia.

Az anyja elől, ő állt ugyanis az ajtóban.

- Callie! Ugye, hogy milyen nagyszerű hír ez a mai?

A lánynak egy pillanatra átfutott az agyán a gondolat, hogy a mai nap vajon még hányszor kell erre a kérdésre válaszolnia. Már éppen kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de úgy tűnik, hogy nem volt elég gyors, mivel az anyja folytatta:

- Óriási! Rivington fülig szerelmes a mi Marianánkba! Képzeld el! Egy herceg szerelmes a mi Marianánkba! - Callie ismét megpróbált mondani valamit, de sikertelenül, mert az anyja folytatta:

- Mennyi dolgunk lesz! Esküvő! Eljegyzési bál! Az étlap! Meghívók! Nem beszélve a menyasszonyi ruháról! A hozomány! Jaj, Mariana!

Az özvegy grófnő arckifejezése pontosan olyan boldogságot tükrözött, mint amilyen döbbenetet Mariana arca. Callie visszafojtotta a nevetését, és bevetette magát, hogy megmentse a húgát.

- Anya, Rivington még csak ma délelőtt kérte meg a kezét! Nem gondolod, hogy egy kis időt kellene adnunk neki, hogy örüljön ennek? - Sokatmondó arckifejezéssel lopva a húgára pillantott. - Talán egy-két napot?

Teljesen felesleges volt megszólalnia. Allendale grófnő ott folytatta, ahol abbahagyta, csak annyi különbséggel, hogy a hangja az izgalomtól csak egyre visítóbb lett:

- És te, Callie! Nekünk is át kell gondolnunk, hogy te mit fogsz felvenni az esküvőre!

Jaj, csak ezt ne! Allendale grófnőről sok jót lehetett mondani, csak azt nem, hogy nagyobb lányának megbízható divattanácsadója lett volna. Ha Callie most nem tudja eltéríteni a figyelmét, akkor az lesz a sorsa, hogy a húga esküvőjén egy tolldíszes borzalomban kell majd megjelennie, és természetesen egy hozzá illő turbánban.

- Azt hiszem, édesanya, hogy először a legfontosabb dolgokat kellene tisztáznunk, nem? Nem lenne jó ötlet például ma este egy ünnepi vacsorát rendezni?

Rövid hatásszünetet tartott, és várta, hogy bekapja-e anyja a csalit.

- Kiváló ötlet! - Callie megkönnyebbülten sóhajtott, és gondolatban megveregette a saját vállát találékonyságáért. - Rendezzünk vacsorát! Természetesen csak szűk, családi körben, mivel az eljegyzésről szóló hivatalos bejelentéssel várnunk kell az eljegyzési bálig. De szerintem is, egy vacsora tényleg jó ötlet lenne mára! Jaj, de akkor még ez is, annyi mindent el kell intézni. El kell küldetnem a meghívókat, és beszélnem kell a szakácsnővel is a menüről.

Az özvegy grófné sarkon fordult, és elindult kifelé. A terem ajtajában azonban még megállt, mert muszáj volt még egyszer hangot adni örömének. Vörös arccal és a levegőt szaporán kapkodva csak felkiáltott, hogy Jaj, a mi Marianánk!, majd valóban távozott.

Az anyjuk távozását követő csöndben Mariana egy ideig kábán ült. Callie mosolyogva így szólt:

- Ugye nem gondoltad, hogy simán fog menni minden? Ne feledkezz meg arról, hogy anyánk már harminckét éve vár egy esküvőre, azóta, mióta Benedick megszületett. És most, hála neked, végre teljesült az álma.

- Nem hiszem, hogy túl fogom élni ezt az egészet - mondta Mariana, megdöbbenésében a fejét ingatva. - Ki volt ez a nő? De tényleg, rá sem ismerek!

- Egy anya, akinek a lánya férjhez fog menni.

- Uramistenem! - sóhajtott Mariana. - Mit gondolsz, meddig fog így viselkedni?

- Nem tudom megmondani, de szerintem legalább a báli szezon végéig.

- A báli szezon végéig? És nem tehetünk ellene semmit?

- Egyetlen megoldás van.

Callie, aki alapvetően élvezte az egész jelenetet, a drámai hatás kedvéért némi szünetet tartott. Mariana türelmetlenül vetette rá magát.

- És mi az?

- Mit gondolsz, Rivingtonnak volna kedve kiruccanni Gretna Greenbe1 ?

Mariana fájdalmasan felsóhajtott, Callie pedig elnevette magát.

A báli szezon rettentő szórakoztatónak ígérkezett.

Callie élete legfájdalmasabb báli szezonja előtt állt.

Ácsorgott a szalon sarkában, ahol a vacsora és az étkezés utáni rituálék, azaz a szivarozás, illetve a hölgyek esetében a pletykálás után összegyűlt az egész család, hogy Marianát és hercegét jókívánságokkal halmozzák el. Gyertyák tucatjainak fénye kölcsönzött meghittséget a helyiségnek. Callie rendszerint imádta azokat a kisebb rendezvényeket, amelyek elfértek a családi szalonban, mivel ezek többnyire olyan jó hangulatú ünnepségek voltak, amelyek mindig kellemes emléket hagytak maguk után.

1 Az 1700-as évek végén Angliában életbe lépett házassági törvény értelmében a 21 év alattiak szülei megakadályozhatták a fiatalok házasságkötését, de Skóciában a fiúk már 14, a lányok 12 éves koruktól házasodhattak szülői beleegyezés nélkül. Ezért sok fiatal szerelmes szökött Angliából Skóciába, ahol Gretna Green volt az első falu a skót határ mellett, ahol aztán, ha az eskütétel két tanú jelenlétében történt, bárki összeadhatta őket.

De ma este minden másképp volt. Callie átkozta azt a pillanatot, amikor javasolta, hogy rendezzenek ünnepi vacsorát szűk családi körben. Ma úgy tűnt neki, hogy rajta nevetnek még az ősei is a falon függő portrékról.

Lenyelte a sóhaját és mosolyt erőltetett magára, amikor Beatrice néni ragyogó arckifejezéssel felé indult. Pontosan tudta, hogy mi fog következni, és azt is tudta, hogy ez elkerülhetetlen.

- Hát nem csodálatos? Milyen boldog pár! És mennyire összeillenek!

- Valóban, Beatrice néni - mondta Callie egyetértően, és az említett pár felé fordult. A végtelennek tűnő este során megállapította, hogy az ilyen típusú beszélgetéseket könnyebb elviselnie, ha közben Marianát és Rivingtont figyeli. Talán így egy hangyányival könnyebb.

- Nagyszerű érzés ilyen boldognak látni Marianát - mondta.

Idős nénikéje Callie karjára tette ráncos kezét. Kezdődik, gondolta Callie összeszorított foggal.

- Biztos vagyok benne, hogy az édesanyátok most boldog, hiszen ez volt az álma, hogy végre esküvőt ünnepeljünk - kotkodácsolta az idős hölgy. - Mivel nálatok Benedickkel nem sok remény van erre.

Callie kínjában a kelleténél kicsit hangosabban nevette el magát. Körbenézett a szalonban, hátha talál valakit, bárkit, aki kiszabadítaná a saját családtagjai részéről elhangzó tapintatlan célozgatások végeérhetetlen áradatából. Három óra alatt, azaz attól kezdve, hogy az első vendégek megérkeztek a vacsorára, Callie-nek tizenkét különböző emberrel kellett kibírnia ilyen és ehhez hasonló beszélgetéseket. Maga a vacsora volt a legnehezebb, mivel Rivington csökönyös nagymamája és teljesen érzéketlen unokatestvére között ült. Ök ketten minden jel szerint azon a véleményen voltak, hogy Callie hajadon státusza egy olyan téma, amelyet az illendő beszélgetés határai között bőven ki lehet tárgyalni. Callie már kezdte úgy érezni, hogy sem a Rivington, sem az Allendale családban nincs egyetlen olyan ember sem, aki legalább minimális mértékben rendelkezett volna tapintattal. Nehezen volt hihető, hogy ezen nagyszámú rokonság tényleg nem érti, mennyire bántó állandóan emlékeztetni őt arra, hogy már vénlány és már garantáltan nem fog jutni neki normális férfi. Ez tényleg kibírhatatlan volt.

Mivel nem látott senkit, akit kiszabadítaná szorult helyzetéből, Callie megállított egy inast, aki sherryt szolgált fel. Elvett egy poharat, majd a nénjéhez fordult:

- Megkínálhatom egy pohárkával, Beatrice néni?

- Jaj, dehogy! Nem bírja a gyomrom - mondta az idős hölgy némi felháborodással a hangjában. - Tudod, Calpurnia, egy hölgy, ha ügyel a jó hírére, nem iszik társaságban.

- Persze, de úgy tűnik, hogy ma este nincs okom ezért aggodalmaskodni, nem ért egyet velem?

- Nem, a jó híredet úgy tűnik, hogy semmi sem fenyegeti, Calpurnia. - Beatrice néni akaratlanul is lenéző arckifejezéssel megpaskolta unokahúga arcát. - Ez egy tragédia, nem? Senki nem látta előre, hogy így fog alakulni. De tényleg, ki gondolta volna, hogy ilyen hozomány ellenére sem akar majd senki elvenni!

Callie teljesen ledöbbent és bedühödött, miszerint csak a hozománya miatt lett volna esélye megházasodni, de még mielőtt válaszolhatott volna valami frappánsat, Beatrice néni folytatta:

- Sajnos a te korodban már minden reményt fel kell adni. Nehezen tudnám elképzelni, hogy bárki is megkérje a kezed. Hacsak nem egy olyan élemedett korú úriember, aki már fél lábbal a sírban van, és utolsó útja előtt még némi társaságra vágyik. Talán, talán erre még van némi esélyed.

Callie-nek jólesett elképzelnie, ahogy Beatrice néni bután, tátott szájjal nézi, hogy mekkora foltot hagy a ruháján a rálöttyintett sherry. Elhessegette a gondolatot, óvatosan letette a poharát, és megpróbált a nénjére figyelni, aki viszont továbbra is az ő vénlány mivoltán morfondírozott:

- Persze nem segít a dolgon, hogy az alakod, nos, nem éppen a legszerencsésebb. Sajnos a rubensi idomok felett már eljárt az idő, Calpurniám.

Callie annyira ledöbbent, hogy meg se tudott szólalni. Biztos rosszul hallotta, hogy mit mondott ez az undorító banya.

- Nem gondoltál arra, hogy esetleg diétáznod kellene? Főtt tojás és káposzta, azt hallottam, hogy csodát tesz. Kicsit kevésbé lennél több a kelleténél! - Beatrice néni kotkodácsolva nevetgélt, láthatóan jól szórakozott saját kis szójátékán, és fel se tűnt neki, hogy mennyire tapintatlan. - És akkor talán találnánk neked egy férjet!

Callie-nek muszáj volt minél gyorsabban elhagyni a helyszínt, mielőtt súlyos kárt tett volna egy családtagjában, vagy egyszerűen elveszítette volna a józan eszét. Kerülte Beatrice néni tekintetét, mert nem tudta garantálni, hogy nem csúszik ki a száján valami nagyon undok megjegyzés, és inkább kimentette magát:

- Kérem, ne tessék haragudni, de azt hiszem, meg kellene néznem, hogy mi történik a konyhában.

Nem nagyon törődött azzal, hogy ennek nem sok értelme volt azok után, hogy a vacsora már réges-rég véget ért, egyszerűen muszáj volt elmenekülnie a néni közeléből.

Alig tudta visszafojtani a könnyeit, amikor végre sikerült besurrannia öccse dolgozószobájába, amely mindig is az Allendale-ház férfitagjainak menedéke volt. Itt Callie is biztonságban érezhette magát az udvariatlan vendégekkel szemben.

A hatalmas ablakokon beáradó holdfény megvilágította az egész szobát. Odament a bárszekrényhez, kivett egy poharat és egy üveg sherryt, és leült a szoba sarkában lévő fotelba.

Ma este ez a család egyik hölgytagjának lesz a búvóhelye - gondolta.

Nagyot sóhajtott, és italt töltött magának. Letette a nehéz kristálypoharat a padlóra, és lábát a fotel karfáján átvetve kényelmesen elhelyezkedett.

- Miért sóhajtozol, hugi?

Callie összerezzent, és a szoba másik végében álló impozáns mahagóni íróasztal felé fordult. Meglátta az árnyékban meghúzódó alakot, és szélesen elmosolyodott.

- Jól rám ijesztettél.

- Igen? Remélem, nem baj, ha nem kezdek el mentegetőzni, mivel te törtél be az én rejtekhelyemre. - Benedick Hartwell, Allendale grófja felállt, és átült a nővérével szemben lévő fotelba. - Remélem, jó okod van arra, hogy itt bujkálj, különben kénytelen leszek visszaküldeni.

- Igen? Kíváncsi vagyok, hogyan tudnád ezt kivitelezni, hiszen ha engem beárulsz, akkor az is kiderül, hogy te is elbújtál - ugratta testvérét.

- Teljesen igazad van. - Benedick kifogástalanul fehér fogsora szinte világított, ahogy mosolygott. - Nos, akkor maradhatsz.

- Ó, ez igazán megtisztelő! - Poharát öccse felé emelte. - Annyira jó vagy hozzám, hogy meg sem érdemlem.

Benedick whiskyt töltött magának, és szórakozottan rázogatta a poharában. Callie egy hajtásra kiitta az italát. Behunyt szemmel pihent, élvezte a meghitt csendet. Néhány perc múlva a bátyja megkérdezte:

- És miért kellett elszaladnod egy ilyen nagy családi ünnepségről?

Callie csukott szemmel válaszolt:

- Beatrice néni.

- Mit csinált már megint az a vén tyúk?

- Benedick!!!

- Remélem, hogy nem azt akarod most nekem beadagolni, hogy gondolatban te nem használsz rá hasonló kifejezéseket?

- Egy dolog gondolni valamit, és más dolog hangosan kimondani.

Benedick nevetett.

- Túl jól nevelt vagy. Nos, mit művelt a mi drága, hőn szeretett nagynénénk, hogy kénytelen voltál egy sötét szobába menekülni előle?

Callie sóhajtott, és újratöltötte a poharát.

- Semmi olyasmit nem mondott, amit a jelenlévő egyéb családtagok ne mondtak volna, csak ő durvább volt.

- Ja, már tudom, a házasság téma.

- Tulajdonképpen azt mondta. - Callie elhallgatott és mély levegőt vett. - Nem, nem teszem meg neki azt a szívességet, hogy elismételjem a szavait.

- El tudom képzelni, hogy mit mondott.

- Nem, Benny, dehogy tudod - kortyolt egyet Callie. - Esküszöm, ha tudtam volna, hogy milyen lesz vénlánynak lenni, akkor hozzámentem volna az első férfihoz, aki megkérte a kezem.

- Az első kérőd egy idióta lelkész volt.

- Nem szabadna így beszélned egy papról.

Benedick fújtatott egyet, és jól meghúzta a whiskys üveget:

- Jól van na, akkor hozzá kellett volna mennem a második kérőmh