Anthony Sheenard: A csonkolás művészete

Szélesi Sándor, akit a magyar sci-fi olvasók leginkább Anthony Sheenardként ismertek meg, bár valamelyest megosztó személy a hazai zsáneréletben (már csak olyan értelemben is, hogy mindenkinek van véleménye a műveiről), én mindeddig egyetlen történetet sem olvastam tőle. Miután a szerző „atyja” a Mysterious Universe, illetve a Dreamworld univerzumoknak is, kifejezetten olyan könyvével szerettem volna kezdeni az „ismerkedést”, amely önállóan is biztosan megállja a helyét – amikor véletlenül belebotlottam A csonkolás művészete címet viselő novelláskötetébe, tudtam, hogy eljött a Nagy Pillanat, és végre ki fog derülni, hogy melyik oldalnak is van igaza (végül egyébként legnagyobb sajnálatomra nem derült ki).

 

A két részre osztott gyűjtemény első fele, az „Elsüllyedt idők” nevéhez híven az idő különböző aspektusaira fókuszál, s már rögtön a kezdő történet, a „Vitézi becsület” elég magasra teszi a lécet. Egy olyan alternatív történelembe nyerhetünk betekintést, amikor is a világháborút Németország (és vele együtt Magyarország) nyerte meg (témában még ajánlott az Egyenlítői Magyar Afrika), s miközben hazánk fasiszta hatalommá vált, a németek az egész világra rá szeretnék tenni a kezüket: még a Marsra is. Sheenard nagyon ügyes dramaturgiával vezeti fel a szórakoztató cselekményt, talán ez a kötet egyik legjobb írása. Nem mintha a folytatás rosszabb lenne, hiszen az „Elhantolt idő”-ben maga az ördög jelenik meg Róma napsütötte városában, hogy figyelmeztessen: vigyázz, mit kívánsz! A hangulat mellett a főhős megfáradt lelkivilágát is sikerült jól megfogni, bár a csattanó már nem ütött akkorát.

 

De sebaj, hiszen „Az örökség” vagy az „Őrt állók” esetében már ez a probléma sem merülhet fel – míg előbbi a gyász kétségbeejtő érzése mellé egy érdekesnek ígérkező rejtéllyel is hat az olvasóra (bár eközben az alaphelyzet jóval több eredetiséget is elbírt volna), addig utóbbi már felütésében is megragadja a képzeletet, hogy aztán a befejezésre se hagyjon alább a lendület. A „Határértékek” során újfent hazai tájakra vetődünk – az Unió szabványai fenyegetik a magyar borvidékeket –, ám a novella inkább csak érdeklődést felkeltő pillanatkép, mint igazán kidolgozott történet, viszont annak kiváló: azon írások egyike, melyet szívesen olvastam volna tovább. Az utolsó idővel kapcsolatos elbeszélés a „Multikulti”, mely egy igen figyelemfelkeltő ötletre épül (az időutazásnak köszönhetően összeolvadó technikájú korok), viszont érezhetően nem volt átgondolva (vagy legalábbis felépítve) a koncepció (ahhoz túlságosan sok részlet hiányzott a szövegből), így csupán egy röpke (ám szórakoztató) betekintésre futotta ebbe a világba.

 

A novelláskötet második fele „Az emberi kaland” címet kapta, azonban én már közel sem voltam annyira megelégedve az itt szereplő történetekkel, mint az első részben, ugyanis gyakorta nem sikerült annyira az egyes jelenetek kidolgozása, mint azt a téma megkívánta volna. Azért itt is akadtak erős novellák, mint például a „Mi a nevük a ciklonoknak?...”, ami tökéletesen mutatja be a bürokrácia és nagyvállalatok által kisemmizett kisember érzelmeit, és persze dühös, elkerülhetetlen reakcióját – noha azért a befejezést már kissé túlzásnak érzem. A túlzás a következő, „Hogyan készítsünk magunknak házi kedvenceket” című elbeszélésben is tetten érhető, a zárása kifejezetten riasztó, noha értem a mögötte meghúzódó gondolatokat és elképzeléseket.

 

A címadó történet pont nem tartozik a legjobbak közé, itt is mintha csak az érdekes alapötlet lett volna meg, a köré írt cselekmény már kisebb gondokkal küszködött. Szerencsére ezt feledteti „A gourmie látogatása”, ami valahol egy klasszikus sci-fi toposzt (az ember és az idegen találkozásának riasztó kultúrsokk-élménye) hasznosít újra, ám ezt szórakoztatóan teszi, ráadásul ismerve a szerző gasztronómiához fűződő közeli viszonyát, különösen mókásnak tűnik. Számomra a leghosszabb írás, a „Valami élő” kifejezetten gyenge, még jó, hogy az utolsó, befejező novella (Mennyi az úthossz?...) valamelyest szépít a képen (ellentmondásos felütése ellenére is), nagyon hangulatosan sikerült érzékelteti benne az idegen faj melankolikus, szomorkás érzelemvilágát.

 

Az egyes történeteket olvasva mindvégig Neil Gaiman elbeszélései jártak a fejemben, ugyanis szerintem a brit szerző is főleg novellákban erős igazán (amellett, hogy stílusban és hangvételben sem áll olyan távol a magyar írótól). Sheenardnál (is) azt érzem, hogy bár nagyon jó ötletei vannak, s gyakorta kiválóan tudja elkapni az adott hangulatot, ezek kidolgozásán még lenne mit csiszolni, hogy hatásosabb, komolyabb érzelmi reakciót elindító írások születhessenek. Valamilyen furcsa indoknál fogva a kötet első felébe kerültek az igazán ütős elbeszélések, a második rész összességében kicsit lehúzza a végeredményt, pedig annak is köszönhetek néhány nagyon élvezetes pillanatot. Bátran merem mindenkinek javasolni, hogy ismerkedjen meg az íróval (ha eddig még nem tette volna), ugyanis eme sci-fi beütésű, gyakran groteszkbe hajló novellák között találhatunk néhány igazi gyöngyszemet is. Nekem meg folytatnom kell az ismerkedésemet Sheenard munkásságával…

 

Tartalomjegyzék

Elsüllyedt idők

Vitézi becsület

Elhantolt idő

Az örökség

Őrt állók

Határértékek

Multikulti

 

Az emberi kaland

Lázadás a Holdon

Mi a nevük a ciklonoknak?...

Hogyan készítsünk magunknak házi kedvenceket

Tolvajok

A csonkolás művészete

A gourmie látogatása

Valami élő

Mennyi az úthossz?...