Neil Gaiman: Tükör és füst

Gaiman ezen első novelláskötete (már amennyiben első volt, hiszen Angels & Visitations címmel megelőzte ezt egy kis példányszámban megjelent, esszéket is tartalmazó kötet, amiből sok mindent áttettek ebbe) 1998-ban jelent meg – s rá egy évre magyarul is, a Benefíciumnál. Miért, miért nem, az Agave-féle 2011-es új kiadásban csupa új fordítást találunk. Pár helyen összevetve a régit és az újat, arra jutottam, hogy van, ami ebben, van, ami abban a verzióban tetszik jobban. Azoknak viszont, akik nem ismerik az első magyar kiadást, nincs ilyen viszonyítási alapjuk, viszont örülhetnek, mert idén kijött az újabb kiadás felújítása.
 
Mikor az eredeti kötet kijött, Gaiman már nagy névnek számított Nyugaton, elsősorban a Sandman képregények miatt, de a Terry Pratchett-tel közös Elveszett próféciák és első önálló regénye, az eredetileg tévéjátéknak készült Sosehol is mögötte volt. Ezzel szemben nálunk csak a Pratchett-es regény volt tőle magyarul olvasható, az is csak pár hónappal korábban jelent meg, mint a Tükör és füst. A mi generációnk számára kultikussá lett ez a kötet, de egészen máshogy, mint az angol nyelvterületeken (nálunk akkoriban még teljesen undergroundnak számított), bár az mindenképp egyezik, hogy az újító szellemiségű Gaiman meghatározó alakja lett a képzelet irodalmának, és mindenütt sokan vannak, akik szerint valaha írt legjobb történetei közül jó sok épp ebben a válogatásban olvasható.
 
A kötet novellái (és költeményei) minden tekintetben széles spektrumot ölelnek fel – születési idejüktől kezdve a bennük foglaltakig, csupán az újító, kísérletező kedv, illetve a sziporkázó ötletesség közös bennük. Sokszor érzem úgy Gaiman-t olvasva, hogy neki is Ray Bradbury volt a mestere. Nyitottsága, a legkülönfélébb témák és közegek a fantasztikummal való elegyítése, az a látásmód, amivel mindenben képes meglátni a történetet, illetve a különlegeset, és az, hogy kb. bármit képes szokatlan nézőpontból megmutatni, mindenképpen Bradbury-re emlékeztet. Ugyanakkor Gaiman kevésbé törekszik szépirodalmi igényű nyelvezetre, nála a szórakoztatás is cél (vagy néha a sokkolás), meg aztán Neil történeteiben ritkán érezni nosztalgikus hangulatot, ő, legalábbis ezen novelláiban nagyon is saját korában élt, és a külsejét, megjelenését is jellemző extravagancia, „cool-ság” az írásaiban is jelen volt. És gondolom, van is. Csak persze időközben Gaiman elmúlt 50, és nekem is mást mondanak ezek az írások ma.
 
’99-ben Gaiman a hőseim egyike volt, a legkirályabb fazonok közé tartozott, és az összes szóba jöhető isten (s még maga a Mikulás is) az unalomig hallgatta az imáimat a Sandman magyar kiadásáért. Neil hatására fiatal magyar fantasztikus írók új generációja (mint pl. Juhász Viktor, Csigás Gábor, Kleinheincz Csilla, stb.) kezdett el az addig bevett minden mércével és klisével szakító műveket írni, új utakat felfedezni, pusztán azért, mert Gaiman megmutatta, hogy így is lehet. És ezt, a Sandman minden zsenialitását elismerve is elsősorban és elsőként a Tükör és füst-ben mutatta meg.
 
Ma olvasva a legfontosabb talán az, hogy az itt szereplő írások zömén nem fogott az idő. Mivel Gaiman hatása sokáig csupán underground szinten ugyan, de rengeteg helyre begyűrűzött, sok olyasmi van itt, ami a később érkezett olvasók számára máshonnan tűnhet ismerősnek, s elsősorban is az, hogy a megszokott dolgokat kitekert, elferdített, vagy egyszerűen csak megdöbbentően más szemszögből mutatja be az adott írás vagy épp film. A kötetet záró, mára klasszikussá érett „Hó, üveg, almák” például a Hófehérke mese sajátos verziója: ebben Hófehérke egy vámpír, és a gonosz mostoha a pozitív szereplő (még ha van is némi boszorkányos tudománya). ’99-ben olvasni reveláció volt, de máig megborzongat.
 
Érettebb fejjel az tűnik fel, hogy „A troll hídja” valójában az életről szól, arról, amit nagy betűsnek hívunk, mikor nekifutunk az iskolák után, és pár évtized múltán rongyosnak, értelmetlennek, meg hasonlóknak minősítünk... A „Lovagkor”-t olvasva ma nem azon csodálkozom már el, hogy mekkora őrült ötlet, hogy egy átlagos, idős angol hölgy egy használtcikk boltban találja meg a Szent Grált, hanem az a sajátos bölcsesség, ahogy a néni az azt követő eseményekhez viszonyul. Vagy vegyük „Az aranyhalas medence és más történetek” című írást: milyen elképesztő látlelet, egyben kritika ez Hollywoodról, az ott zajló dolgokról, egy forgatókönyv megírásának kapcsán – s egyben micsoda gyönyörű emberi történet egy öreg szolgálóról, aki egyedüliként emlékezik a némafilm korszak örökre elveszett sztárocskáira.
 
A „Shoggoth Ófőzdei Banyaszomorító” (nem tudom eldönteni, Pék Zoltán részéről ez a címváltozat remeklés-e vagy erőltetett, de tény, hogy hangzatosabb, mint az eredetihez közelebb álló Shoggoth Különleges) máig mókás, de például a Penthouse magazinnak írt „Keresem a lányt” már üresnek, bérmunkának tűnik. Az „Idegenkedés” alapötlete, ha jól rémlik, egy Bradbury novellára hajaz, és a vastagon erotikus „Ízek” sem hozza már rám úgy a frászt, mint régen. Azonban az „Egér”-ben meg az „Amikor elmentünk megnézni a világvégét...”-ben szépirodalmi szinten fest meg Gaiman hétköznapi, tragikus sorsokat. A „Babavilág” ma is sokkol – amilyen beteg, annyira betalál az üzenete. Ahogy az angyalos „A gyilkosság misztériuma” is gyöngyszem maradt, s a rövidke „Miklós akkor már...” is üt.
 
De még számos rövidebb novella valamint költemény van a kötetben. Utóbbiakkal nem mindig tudok mit kezdeni. Bár a zömüket fordító Gálla Nóra megtette, amit lehetett, egy részük nem az igazi így. Nem is a rímek hiányoznak, egyszerűen nem mindig kap el a ritmusuk, bár lehet, felolvasva működnek – mindenesetre a neten hallottam-láttam ezek közül néhányat Gaiman felolvasásában, és úgy sokkal jobban tetszettek. Mindenesetre a „Vámpír szextina” és még pár másik emlékezetes lett, főleg hangulat terén.
 
Bevezetőjében Gaiman sok érdekeset elárul a kötetben szereplő írásokról, ami remek dolog, ráadásul trükkösen ide is becsempész egy plusz novellát. Ettől aztán még inkább olyan jellege lesz a Tükör és füstnek, mint egy különleges csokoládés doboznak, amiben mindenféle bonbonok vannak, és sosem tudhatod előre, hogy milyen lesz, amit épp kivettél. Lehet, hogy elvarázsol, felráz, lenyűgöz, de az is lehet, hogy undorít és köpködésre késztet majd az íze. Akárhogy is, ilyet nem kapni minden boltban.
 

Tartalom:

Jövendőrontás, avagy madárjóslás belsőségekből (Rondó) 

Bevezető 

Lovagkor 

Miklós akkor már 

Az ajándék 

A troll hídja

A krampusztról egy szót se

Az aranyhalas medence és más történetek

A fehér úton

A kések asszonya 

Változások

Baglyoknak lánya

Shoggoth Ófőzdei Banyaszomorító

Vírus

Keresem a lányt

Megint csak világvége

Baywolf: Ordas világ

Nagykeráron beszámítjuk

Egy élet, Moorcock korai stílusában

Hideg színek

Az álomseprő

Idegenkedés

Vámpír szextina

Egér

Változó tenger

Amikor elmentünk megnézni a világ végét, írta a 11 és 1/4 éves Dawnie Morningside

Sivatagi szél

Ízek

Babavilág

A gyilkosság misztériuma

Hó, üveg, alma