Főkép

A könyv magyar címét érdemes elfelejteni, mert igencsak félrevezető – bár Caitlin Morannál keresetlenebb, „férfiasan” szókimondóbb/trágárabb feminista nővel még nem találkoztam eddig, ez a könyv még véletlenül sem arról szól, hogy hogyan legyünk kemény-macsó nők. És egyébként is – ki akar tökös csaj lenni vagy azzá válni? Nőnek lenni, nővé válni szerintem épp elég, és ebből a könyvből valóban sok mindent megtudhatunk arról, hogy hogyan kezelhetjük azokat a helyzeteket, amelyekkel a (felnőtt) nővé válás-érés során jó eséllyel minden nő találkozik. Ugyanakkor – szerencsére – szó sincs arról, hogy a szerző mindenki életére egyformán alkalmazható recepttel szolgálna.

 

Moran műve önéletrajzi részletek, személyes anekdoták és hol rettentő szórakoztató, hol cselekvésre ösztönző, hol végtelenül lelkesítő, hol pedig dühítő eszmefuttatások gyűjteménye. Ez utóbbi némi pontosítást kíván: nem a szerző nézetei a dühítőek, és nem is az, ahogy kifejti őket (bár biztosan vannak, akiket dühít Moran meglehetősen nyers és harsány stílusa, és nem éppen finom humora) – az a dühítő, hogy az általa leírt jelenségek – mint amilyen például a tökéletesen hétköznapi, sokszor szinte észrevehetetlen, vagy ártalmatlan viccelődésnek álcázott szexizmus – valóban léteznek.

 

A könyv egyébként lazán követi a szerző életútját, és kiderül belőle, hogy hogyan lesz a 13 éves, bájtalan-nőietlen kamaszból mindent kipróbálni akaró, mindenbe gondolkodás nélkül beleugró fiatal, majd pedig felnőtt nő. A könyv tehát „fejlődéstörténet” is, Caitlin Moran személyes „hogyan tanultam meg a női létet”-története, és az írónő sosem tesz úgy, mintha csakis akkor lehetne valakiből nő, ha az illető adott helyzetekben épp úgy dönt és tesz, ahogy ő döntött és tett.

 

Amitől azonban a könyv jóval több lesz egy személyes történetnél, az az, hogy az írónő a saját életéből, saját tapasztalataiból kiindulva végiggondol, és erős, szenvedélyes hangon kifejt rengeteg olyan – hol komoly, hol látszólag komolytalan-csajos – témát, ami egy mai (a nyugati világban élő) nő életében jó eséllyel megjelenik valamilyen módon, akár akarja azt az illető, akár nem. S hogy mik ezek a témák? Például a pornográfia; a testszőrzet karban- és kordában tartásának kérdései; a shoppingolás, az öltözködés, na meg a tökéletes magassarkú megtalálásának feladata; a már említett mindennapi szexizmus; a párkapcsolati bonyodalmak; a gyerekvállalás „kényszere”; a fiatalság- és karcsúságkultusz; vagy éppen a mai női szerepmodellek követhetősége vagy követhetetlensége – csupa olyasmi, ami miatt – Moran szerint – egy férfinak nem kötelező aggódnia vagy magyarázkodnia, vagy amivel egyáltalán nem is kell foglalkoznia, ha nincs kedve hozzá.

 

Persze biztosan találhatnánk ellenpéldákat a szerző állításaira, de jelen esetben fölösleges ezzel időt tölteni, mert az írónő – annak ellenére, hogy érthetően dühíti, hogy egy nőnek annyi mindennel kell foglalkoznia, amivel egy férfinak nem – csöppet sem férfiellenes. Inkább azt mondanám, hogy Caitlin Moran humanista, aki végső soron nem állít mást, „csak” azt, hogy ebben mindannyian benne vagyunk, férfiak és nők egyaránt, és hogy mindannyiunknak jobb volna, ha megtennénk magunknak és egymásnak azt a szívességet, hogy ember-módon viselkedünk egymással, és emberi elvárásokat támasztunk.