Nem vagyunk egyformák, avagy idegenek a „vonaton”

Ülök a metrón, munkába megyek. Reggel van, alig látok ki a fejemből, de megyek, mert kell. És ha már kell, miért ne hozhatnám ki belőle a legjobbat. Nem a menésből, a reggelből. Persze nem csak nálam van reggel, hanem másoknál is, de szemmel láthatóan különbözőképpen éljük meg a reggeleket, mint ahogy oly’ sok mindent, de ez nem baj, sőt, kifejezetten élvezem, mert így biztos lehetek abban, hogy nem vagyunk egyformák. Sokfélék vagyunk, és ez így van jól, még akkor is, ha olykor, mondjuk egyes kiélezett helyzetekben ezt nehéz elfogadni, vagy inkább elviselni, máskor viszont fel sem tűnik.

 

Ott tartottam, hogy ülök a metrón, már az is meglep, hogy van ülőhely, és nem kell attól tartanom, hogy egy hátizsák, másnak a hátizsákja beleépül a hátamba, munkába megyek, közben nézem a körülöttem lévő embereket. Olvashatnék is, máskor azt szoktam, de most nem megy, rettenetesen álmos vagyok, nem tudnék figyelni a szavakra, ilyenkor jobb hagyni, hogy hassanak rám a külvilág ingerei. Valamilyen rejtélyes oknál fogva ma reggel nincs tömeg, így szabad a tér előttem, legalábbis a nagyobbik része, így remek rálátásom van a szemben lévő üléssorra. Hatan ülnek ott, éppen annyian, ahányan kényelmesen elférnek, és mindenki foglalatoskodik valamivel:

- olvas, mégpedig könyvet, igazit, papír alapút;

- a telefonját bizergálja elmélyülten;

- újságot lapozgat, mindenféle érdeklődés nélkül, szinte már méla unalommal;

- a csomagjaiban tesz-vesz, mintha csak az élete múlna rajta, hogy az a valami, amit kivett, majd visszatett, pontosan ugyanoda kerüljön vissza, ahonnan elővette, közben tudomást sem vesz arról, hogy a környezetében ülők és állók agyára megy.

 

Nem csak a tevékenységek eltérőek, de az életkor, a nem, az öltözködés és a hangulat is. Van, aki mosolyog a másik szerencsétlenkedésén, látszik, feltett szándéka, hogy így próbál békés, derűs, mosolygós napot varázsolni magának. Igazából meg tudom érteni, hiszen a jelenet tényleg inkább ezt váltja ki az emberből, de persze nem vagyunk egyformák, így azon sem csodálkozom, hogy van olyan, aki egyre idegesebb lesz a zacskók zörgésétől, ha így megy tovább, félő, hogy képen törli a szerencsétlent, aki mindebből mit sem vesz észre, csak pakol és pakol és pakol rendületlenül. Talán a kirobbanni készülő feszültséget érzi meg az a lány, aki megpróbál közbelépni, de nem jár sikerrel: kedvességének jutalma néhány csúnya, nyomdafestéket nem tűrő hangos, haragos szó. Mindannyian döbbenten nézünk, és nem értjük az egészet. Aztán a helyzet megoldódni látszik, a tesz-vesz király ugyanis határozottan arra utaló mozdulatokat tesz, mintha leszállni készülne. Bár nem vagyunk egyformák, mégis szinte egy emberként tartjuk vissza a levegőt… és igen, befejezi a zacskók zörgetését, feláll és távozik, mintha mi sem történt volna, mosolyogva, vidáman, szinte tánclépésben. Nagyon szeretném tudni, mi járhat a fejében… és ezzel úgy hiszem, nem vagyok egyedül.

 

De térjünk vissza a többiekre. Aki a könyvet olvassa, mit sem vesz észre mindebből, mintha nem is ebben a világban lenne – szerintem így is van, ráadásul valami nagyon kellemeset olvashat, mert rendszeresen mosolyra húzódik a szája sarka. Talán ezt irigyelhette meg a mellette ülő, mert az eddigi maga elé meredés, látványos unatkozás, fészkelődés helyett ő is olvasni kezd, mégpedig a mellette ülő könyvét. Simán, szemrebbenés nélkül, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Nekem tetszik a jelenet, van egyfajta meghittség abban, ahogy két idegen ugyanazt a könyvet olvassa, függetlenül attól, hogy én nem különösebben szeretem, ha velem történik ugyanez. De ez most nem rólam szól, egyszerű megfigyelő vagyok csupán, márpedig van mit figyelni, hiszen elérkezett a lapozás pillanata… visszatartom a levegőt, és várom, hogy mi történik… mert ez egy olyan pillanat, ami magával ragad, ami szinte engem is kiszakít a világból, mintha én is részese lennék a varázslatnak. És ekkor jön egy ember, aki hatalmas koffert ráncigál, árad belőle az áporodott testszag, pedig még csak reggel van, lehuppan az üres helyre, elővesz egy méretes szendvicset és – mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga – fennhangon elkezdi mesélni élete történetét.

 

Páran észre sem veszik, vagy csak nem vesznek róla tudomást, mások bosszankodnak, hümmögnek vagy csendes megjegyzéseket tesznek, van, aki csak mosolyog, szemmel láthatóan szórakoztatónak tartja, amit lát, és akad olyan is, aki megkönyörül a szerencsétlenen, és szóba elegyedik vele. Neki ez nem kerül semmibe, a másik viszont üdvözült mosollyal az arcán immáron nem a levegőbe beszél, hanem valakinek, akit érdekel, amit mond. Bevallom, kicsit irigylem őket, mégsem teszek semmit, ez nem az én pillanatom, nekem megint csupán a külső megfigyelő szerepe adatott meg, viszont ezt annyira nem is bánom, mert nekem igenis nehezemre esne egy ilyen beszélgetés, legalábbis reggel, munkába menet.

 

Szóval csak ülök, nézek ki a fejemből, talán egy kicsit már többet látok, mint eddig, talán mégiscsak kinyílik a szemem, mire beérek a munkahelyemre, és nagyon, de nagyon örülök annak, hogy nem vagyunk egyformák. Mert ha azok lennénk, most nekem is ott kéne ülnöm hatalmas szendvicset rágcsálva, és egy vadidegeneknek mesélnék az életemről, vagy éppen ellenkezőleg, üres kézzel, érdeklődő arccal hallgatnék egy idegent. Persze lehet, hogy ez nem is lenne olyan rossz…